Olíva és kenyér – Puglia (2023.)

Régen vettem rá magam a blog írásra, de a mostani 4 napos pugliai olasz kirándulásunkon annyi érdekes, vicces, és furcsa dolog történt, hogy érdemes „papírra” vetni. Puglia dél-olaszországi régió, székhelye Bari, az Appennini-félsziget délkeleti részét foglalja el, az „olasz csizma sarkát”. Nagyon híres az olívaolajáról, tengeri herkentyűiről, különleges pugliai konyháról, nem is beszélve a csodás tengerpartokról, sziklák között megbújó kis öblökről, melyet hangulatos kis olasz városkák vesznek körül, fehérre meszelt házakkal, köves kis utcákkal.

Karácsony előtt szeretünk kicsit kikapcsolódni, az idén egy Bari repülőjeggyel leptük meg magunkat, viszonylag olcsó, eddig mégsem használtuk ki ezt a lehetőséget, na majd most! Sokáig hezitáltam, hogy hol legyen a szállásunk, semmiképp sem akartam Bariban, mert nem igazán vagyunk nagyváros rajongók, így Polignano a mare és Monopoli között volt a választás, Tibit kérdeztem, neki első google maps-es ránézésre Monopoli tetszett jobban, így ott foglaltam egy apartmant, a város központjában, tengerre néző tetőterasszal. Na de nézzük sorjában, hogy mi is történt velünk.

Tény, hogy az utat nem szerveztem túl, mert a nagy januári utunk volt fókuszban, így csak az indulás napján kezdtem el parázni már reggel, hogy mi van akkor, ha késik a gépünk, mert elvileg 19.45-kor szállunk fel, 21.15-kor érkezünk, azaz van még majd 2 óránk az utolsó vonat indulásáig Monopoliba, ami 60 km-re van…..de mi van, ha nem érjük el a 23 órás vonatot? Az gáz lenne. Gyors check a flightradaron, majd gyomorgörcs, hogy az utóbbi pár napban minden nap jócskán késett a gép, volt, hogy éjfélkor szállt le. Azt tudtam, hogy a 16-os busz visz a Bari Centralébe, azaz a pályaudvarra, de elképedtem, hogy az is alig jár és több, mint fél óra az út, 28 megállóval…ha nem késik a gép, még akkor is lehetetlen elérni…. Gondoltam, mi sem egyszerűbb, keresek egy taxit, lefoglalom, reptérről az állomásra. Találtam is Puglia Driver néven, gyorsan whatsappon kértem ajánlatot, 1 percen belül jött is, 55 EUR. Tessék?? 11 km, tehát max 20-25 EUR-t fizetnénk érte, de 55öt? Ne már. Gondoltam kisapám, nem vágsz át, értem, hogy mercis taxi, na de akkor is… jó lesz nekünk a lepattant sárga reptéri. Ott is megnézem az ajánlatot, 53 EUR… bakker, ezek megőrültek. Gyors ötletem támadt, megkérdezem, hogy mennyi Monopoliig a fuvar? 90 EUR…. hm… ha összeadom a városi taxit (mert a busz az tuti felejtős), meg a vonatjegyet, majdnem ott vagyunk… így gyors fejszámolás után le is foglaltam a kényelmes Merci taxit a szállásunkig. Meg is nyugodtam, szép lassan pakolásztam az útra, Tibi is hazaért időben, még a papírmunkát végezte, amikor gyors gugli check, hogy van e dugó a reptérre….igen van. Péntek délután, naná, hogy van, a szokásos 50 perc helyett, másfél órát írt ki a telefon, így azonnal indultunk… kezdett sötétedni, az eső is esett, klassz vezetési élménynek néztem elébe. Nullásig minden oké, ott mega-giga dugó, még jó, hogy elindultunk. Az utolsó 10 km-t lépésben tettük meg, itt meg már arra gondoltam, nem is baj, ha késik a gép, mert mi is késhetünk. Végül csak elértük a reptéri parkolót, majd irány a kedvenc éttermünk, a sportbár, egy sör és egy kis harapnivaló, közben folyamatosan ellenőriztük, hogy a gépünk már úton van Athénból Budapestre, kb. 20 perces késéssel, tehát nem fogunk sokat késni.

A repteret ilyenkor télen jól befűtik, volt olyan 25 fok, mi pólóban is kipirultunk, több utitársunk szibériai hideghez öltözve nagykabátban és sálban várta a gép indulását. Gyors beszállás, körülöttünk egy hangos olasz társaság, felnőttek, gyerekek, és egész úton hangosan beszéltek, több üléssoron át egymáshoz, vagy éppen a folyosón a fejünk fölött kiabáltak…brava, bravissima, bellissima, teljesen fel voltak pörögve, egy kislány előttünk egy karácsonyi verset szavalt elemi hangerővel, mire leszálltunk, már nem akartam többet hallani a Babo Natale szót. 🙂 Vittem a kis alukáló párnámat is, de lehetetlen volt abban a hangzavarban.

Leszálltunk végre, az olaszok agyig sálban, nagykabátokban, szőrös kapucnikban igyekeztek a fagyos Bariban a terminálba, kint 16 fok volt. Puglia Driver, azaz Sylvio várt minket, figyelmeztette Tibit ahogy mentünk az autóhoz, hogy vegyen kabátot, mert kint mínuszok lehetnek és fagy…még mindig 16 fok. Beültünk a kocsiba, tényleg szép merci, útnak indultunk Monopoli felé. Én olyan 5 perc után már gondolkodni nem tudtam, ugyanis agylágyulást kaphattam, emberünk 26 fokra állította a fűtést a kocsiban, hosszú szövetkabátban bebugyolálva vezetett, Tibi utolsó erejével még szólt neki, hogy vegye lejjebb, és még lejjebb, mert meggyulladunk, végük 21 fokban megegyeztek. Persze itt már röhögőgörcs jött rám, hogy szegény Sylvio orráról jégcsapok fognak lógni, mire megérkezünk… gondolom a hideg miatti sokk hatására nem használt soha indexet, a sávok felfestését csupán dekorációnak tekinthette, mert össze vissza cikáztunk, de kb 40 perc után megérkeztünk végre az uticélunkhoz, Monopoliba. A kikötőnél szálltunk ki, mutatta, hogy ha átmegyünk a boltív alatt, ott a tér, ahol a szállásunk van. Csak arra gondoltam, hogy mi lesz így, milyen nyaralás lesz ez, ha így indult…

Ahogy átértünk a boltíven, mintha egy kapcsolót átkapcsoltak volna, elfelejtettük a dugót, az esőt, a hangos olaszokat, a 26 fokra felfűtött kocsit, egy mesevilágba csöppentünk, a tér gyönyörűen kivilágítva, az emberek az éttermek és kávézók teraszain iszogatnak, nevetgélnek, kellemes zene szól… mindez este 11kor. Tudtam, hogy innentől fogva minden jó lesz!

Szállásadónk Gianni is megérkezett, mutatta az utat felfelé…fel…az égbe fel… 57 meredek lépcsőfok vezetett a szálláshoz. Ezt egyébként tudtam, mert le volt írva, nem probléma, fittek maradunk. Az apartman egy régi palota volt, a palazzo tetején 4 kis lakás került kialakításra, mindegyikhez tartozott egy terasz a szinten és egy saját tetőterasz rész is, nagyon szép kilátással a térre és a környező templomokra, a háttérben pedig a tenger. Jól felszerelt az apartman, nagy konyha mindennel, az ágy végre kényelmes, még a matrac típusát is megnéztük, olyan jókat aludtunk rajta. Még leszaladtunk a térre egy welcome sörre, jó idő volt, jó hangulat, élveztük nagyon!

Másnap tudtuk, hogy esősebb idő lehet, de erre fel is készültünk B tervvel, Tibi még otthon indulás előtt kitalálta, hogy menjünk el Brindisibe. Miért ne? Nagyon jó a vonat közlekedés, 140-el megy a vonat, kényelmes, pontos. Kalauz nem jött, mikor szállnánk le, várunk, hogy megálljon a vonat, jött a kalauz kislány, beállt az ajtóba, vártuk, hogy elkérje a jegyet. Tibi erre megszólalt…ő már kidobta. Kidobtad?? Miért? Még az állomáson is kérhetik, emlékezz Sri Lankára. Gyorsan visszaszaladt a helyre ahol ültünk, kikukázta a jegyet…közben a kalauz kislány megkérdezte tőlem, hogy otthagytunk valamit? Mosolyogva mondtam, hogy igen…a jegyet. 🙂 Jajj, ő azt nem kéri el, megbízik bennünk, hogy van jegyünk. Milyen aranyos. 🙂 Persze ezen röhögtünk egész nap, hogy ez máshogy is lehetett volna, hogy „hé te nagyfejű, te buffala, ennyi eszed volt, hogy kidobtad a jegyet? Ha vagány vagy, adj egy ötvenest!” 😀

Puglia nagyon híres az olívaolajáról, ami nem is csoda, mert a vonatról mindenhol és ameddig a szem ellát, olíva ültetvények vannak. Imádom az olívát, az olajat, a bogyót, a fákat, így éreztem, hogy ez az én helyem. Brindisi egy kisváros aranyos szép parti sétánnyal, magas pálmákkal, sétáltunk, fotóztunk, végre megállatunk egy kicsit pihenni is egy kávé, aperol, sör és némi süti társaságában. Felmentünk a várhoz, kiderült, hogy a katonai tengerészet főhadiszállása, így nem látogatható, sőt a tengeren előtte kikötött hadihajó sem egy múzeum, hanem azért áll ott, mert most újítják fel. Kicsit csalódottak voltunk, indultunk visszafelé a városba némi ebédet szerezni. A pizza itt inkább fociacca, azaz vastagabb a tészta, és a pugliai változat, hogy félbevágott koktél paradicsomok bele vannak nyomva a tésztába, megsütve. Én olyan kértem amin még rukkola volt, meg buffala és persze mind jól meglocsolva a helyi olívaolajjal.

Még egy érdekesség az oszlop és a magas lépcsősor, ami a Via Appia, azaz az ősi római út része, melyen volt szerencsénk már biciklizni Rómában, így ezt külön élveztük, hogy itt is láthatjuk.

Mikor visszaértünk Monopoliba, az eső épp rákezdett, kissé eláztunk a lakásig, a vacsiig kihasználtuk az időt egy kis pihenésre. Egy közeli étterembe mentünk, amit Gianni ajánlott, előtte sétáltunk a karácsonyra feldíszített utcákon. Az éttermek itt fél 8-kor nyitnak, így korai kaja kizárt. Vacsira grill halat, tenger gyümölcsét ettünk nagyon finom pugliai bor kíséretében, grill zöldségekkel, salátával. Minden étkezés előtt kötelező a helyi kenyér (ez is nagyon híres itt) egy kis olívaolajjal meglocsolva, ebből is betermeltünk.

Este kinéztük hol fogunk reggelizni, ugyanis mellettünk a téren volt egy Salumeria, azaz helyi szalámizó. Volt egy csomó helyi sonka, szalámi, sajt, kenyerek, péksütik…. megkérdeztük a nénit, hogy esetleg csinál -e nekünk szendvicset, természetesen. Kértünk bele kétféle sonkát, nem sajnálta, helyi sajtot, olajban érlelt szárított paradicsomot és articsókát. Kimentünk a kikötőbe megenni, de közben már jött is az autókölcsönzős, hozta a rendelt Fiat 500-unkat, mi mást Olaszországban? 🙂

Irány a híres trulló falva, azaz Alberobello. 25 perc az út, már süt a nap, csodás olíva ligeteken át kanyargunk, élvezem az utazást. A trullo egy hagyományos pugliai száraz kőkunyhó, kúpos tetővel, kötőanyag nélkül rakott kőépületek. A trullit általában ideiglenes mezei menedéknek és raktárnak, vagy állandó lakóhelynek építették, általában egy helyiség van benne. Fehérre meszelt házfalak, kanyargós utcák, bárok, ajándékboltok, az utca tetején még egy trulló templomot is láthattunk, nagyon érdekes volt. Sokan azt mondják nem szeretik Alberobellot, mert nagyon turistás hely, gondolom nyáron tényleg őrület lehet, millió látogatóval a 40 fokban, de így télvíz idején nagyon kellemes élmény volt. A főtéren már készültek a karácsonyi vásárra, karácsonyi zene szólt, de itt nem bántuk, adta magát a hangulat!

Utunkat pedig egy nagyon különleges helyre folytattuk az olajligetek mentén. Mint már tudjátok, imádjuk a filmes helyszíneket, a nyáron a Hegyi doktor újra rendel tiroli forgatási helyszíneit kerestük fel, most pedig ahogy már többször is utazásaink során James Bond nyomába eredtünk, mégpedig a legutóbbi film a No time to die olasz helyszínére Materába igyekeztünk. Az egész város hegyes dombos, a házak egymásra fölé, mellé, mögé, alá épültek, régi barlanglakások. A barlangokat a mai Olaszország első lakott barlangjainak tartják. Mészkőbe vájták őket és némelyik tényleg nem több, mint egy egyszerű lyuk. Az ókori város a világ legszebb városai közé tartozik, egy sziklás szurdok domboldalába épült, amelynek alján egy kis folyó folyik. A szurdok „la Gravina“ néven ismert. A 80-as évekig Sassit a szegények vidékeként ismerték, ahol a lakások többsége üresen állt. Később a helyi vezetés előtérbe helyezte a turizmust és az olasz kormánnyal, a UNESCO-val és Hollywood segítségével, közösen megújították Sassit. Kolostor, barlang templom, ezernyi lépcső, kicsit hasonlít Santorinire, annyi különbséggel, hogy ott minden fehér és a sötétkék tenger morajlik a szikla alatt, itt az egész város egy sziklán van, a házak pedig halványsárgás színűek. Több, mint 6 km-t gyalogoltunk a városban és tudtuk, hogy este még vár ránk az 57++ lépcső az apartmanhoz is. Imádtuk, egszerűen lenyűgöző!! A képek kicsit olyanok, mintha mindegyiken valami szépia filter lenne, de nincs. 🙂

Volt még egy helyszín a filmben, egy viadukt, ahol James Bond leugrott egy kötélen a viadukt alá, szinte bungee jumpingolt. Mivel 20 percre volt kocsival, gyorsan megkerestük. Sajnos a viadukt felújítás alatt van, de mégis egy élmény volt, hogy a filmesek is itt jártak! Itt említeném meg a szokásos olasz vezetési stílust….na ez itt tényleg dél-Olaszország. Ami tuti, hogy az olasz kocsikon nincs index, max egy gomb, ami balra indexel, és kizárólag akkor használják, amikor a körforgalomba bemennek… mindig ezt kérdjük…de miért?? Szürkületkor lámpa nincs, sávok is minek, mindenki a másik hátsójában közlekedik, de a legzavaróbb tényleg az volt, hogy sosem tudod ki merre szándékozik menni, vagy esetleg megáll előtted, mert parkol…crazy!!! Igyekeztünk még az út nagy részét megtenni visszafelé világosban, de mivel eléggé elhúztuk a napot, így az utolsó fél óra már sötétben volt, szerencsére a városon kívül nagy forgalom nem volt. Monopoliban persze a csúcsban érkeztünk, dugó mindenhol, dudálás, össze vissza parkolások, kanyarodások, nagyon örültünk, amikor az autóval épségben leparkoltunk. Ismét köszönet PK-nak a jó vezetésért!

Mivel a lábunkban már 20ezer lépés volt a mai nap is, meg minden nap 20 ezer fölött voltunk, a szél is nagyon fújt, úgy döntöttünk, hogy irány vissza Monopoli, legyen egy óra csendes pihenő, majd keressünk valami éttermet. Így is lett, előtte a közeli bárban ittunk aperolt, sétáltunk egy nagyot, megnéztük a karácsonyi vásárt a nagy téren, ami nagyon gyenge egy magyar karácsonyi vásárhoz képest, kaja, pia nincs, csak néhány összevissza kézműves termék. Ki is választottunk egy éttermet, de az egyik karácsonyi utcán egy kedves bácsi invitált minket, hogy együnk náluk. Jobban is tetszett az étterem hangulata, kis pince, nagyon jó étlap. Hozták is a finom kenyeret, olíva olajat, mennyit meg tudnék enni belőle! Ismét kértünk a helyi borból, tenger gyümölcse spagettit és a helyi specialitást az orechiette tésztát kértük. Ez tulajdonképpen kicsi fület jelent, tényleg kis manófül alakú a tészta, brokkoli levél mártással. Isteni. Itthon is ki fogom próbálni. Szóval ez Puglia egyik nemzeti kajája.

A végére pedig egy desszert, a sok séta után éppen az állomás felé haladtunk, ahonnan a 16os busz 28 megállón keresztül kivitt a reptérre, mert időnk még volt bőven, de előtte megláttam egy ismerős nevet egy cukrászdán, ez a desszert volt az egyik étlapon valamelyik este. Betértünk, Tibi kért egy kókusz fagyit, mert végre ezt is találtunk, illetve két pasticciottot. Tibi vanília krémeset, és ricotta pisztáciásat. Nagyon nagyon finom volt. A pasticciotto egy főzött krémmel töltött olasz péksütemény, amit legtöbbször tart- vagy muffinformában készítenek el. A kis „tortácskák” tésztája omlós, a krémje pedig sűrű és selymes, általában vaníliával és valamilyen gyümölccsel ízesítik, Tibi visszaszaladt még egyért, már sima vanília krémes nem volt, csak vanília meggy, abban sem csalódtunk.

4 nap, 98.861 lépés (kb 75 km), szuper élmények, sok nevetés, hajnali tüzijáték, isteni kaják, ez volt Puglia, imádtuk minden pillanatát, még a lépcsőzést is. Egy biztos, hogy nyáron vagy kora ősszel szeretnénk visszajönni, megkóstolni ami kimaradt a sok sok pugliai specialitás közül, élvezni a csodás strandokat!