Kolumbia és a Kelet-Karib térség (2026.)

Előkészületek:

Izgatottan készülünk a következő nagy útra, ez pontosan a 10. ilyen messzi utunk, illetve most lépünk be közösen az 50. meglátogatott országunkba, Kolumbiába. Ma vasárnap van, szerdán indulunk… a cél Kolumbia, majd a Karib térség, Curacao és Szent-Martin szigete. Ez utóbbi mind a kettőnknek régi álom, mivel imádjuk a repülőket, itt pedig a kifutópálya nyugati küszöbe alig 80 méterre található a Macho Beach nevű tengerparti strandtól. A kifutópálya rövidsége miatt a strand felett csak 10-20 méter magasan szállnak el az ereszkedő repülőgépek, méltán kiérdemelte a világ egyik legveszélyesebb (számomra inkább leglenyűgözőbb) reptere címet. Eddig azon izgultam, hogy Kolumbiában milyen lesz a közbiztonság…jártunk már több dél-amerikai nagyvárosban, minden óvintézkedést megtettünk, megteszünk, persze sosem lehet tudni, de próbálunk majd elvegyülni a helyiek között, ahogy szoktunk… majd tegnap olvasom, hogy lezárták a kelet-karib légteret, mert az USA megtámadta Venezuelát… úgyhogy most a flightradar a legtöbbet felkeresett app és nézegetem a légi forgalmat. Több éve, amikor Bangkokban jártunk, óriási tüntetés volt, persze mi ott laktunk a tüntetés közepén lévő egyik szállodában, vettünk sütit, tüntető sípot és zászlót… hongkongi utunk előtt is zavargások voltak a városban, ebből mi szerencsére semmit nem észleltünk… a maldív utunk alkalmával épp Maléban a fővárosban is nagy tüntetések voltak, persze mi nem mentünk arra, csak egy csodás kis békés szigetre. Ahogy nézem természetesen Curacaon és Szent-Martinon is megy tovább a nyaraló élet, épp valami karnevál kezdődött, nem beszélve arról, hogy főszezon van…reméljük, hogy mire oda kerülünk az utazás során, minden rendben lesz.

Szóval első állomásunk Bogota, Kolumbia fővárosa, csak 2 éjszakát töltünk ott, mert nem vagyunk nagy város rajongók, inkább a természeti látnivalókért megyünk. Bogota lakossága 8 millió, ami az érdekessége pedig, hogy 2640 m magasan fekszik, így számítunk egy kis magassági betegségre. Ennek leküzdésére edzünk a mindennapi sportunk mellett (foci és kangoo), minden nap felmegyünk itt nálunk a Kishegyre (kb 240m 🙂 ) legalább 3-szor vagy 4-szer, első nap még Lecsóka is jött velünk, aztán gondolta, hogy ő ilyen hidegben inkább csak messziről figyeli a tevékenységünket. Chili meg sem próbálta. Majd nyáron. 🙂 Túrázni is voltunk, így fizikailag jó kondiban vágunk neki az utazásnak.

Az utazásunk előtti napon, 14 éve nem látott hó esett le Magyarországon. Így már a Budapestre való feljutás is kész kaland volt: 70-nel száguldottunk az autópályán, és közel két óra alatt értünk fel.

Másnap reggel a 6:20-as párizsi járattal indultunk volna, Párizson keresztül Bogotába. Persze a gép két órát késett – nekünk ez még nem volt probléma, hiszen eredetileg is öt órás átszállási időnk lett volna Párizsban. Csakhogy a várakozás végül még hosszabb lett: további öt órát álltunk, mert egyszerűen képtelenek voltak lebonyolítani a boardingot. Így az esti fél nyolcas érkezés helyett végül hajnali fél egy körül landoltunk Bogotában.

Ott még jött a kötelező kör: belépés az országba, útlevél-ellenőrzés, csomagfelvétel, pénzváltás – ez újabb közel két órát vett igénybe. Amikor végre kijutottunk, TB és az előre rendelt taxisofőrünk, Carlos összeölelkeztek.

A szállásunk szuper volt. És hiába volt már hajnali kettő, a megérdemelt welcome sör természetesen nem maradhatott el 🍺

1. nap – Bogota

Az első napra úgy döntöttünk, hogy egyszerűsítünk, és befizetünk egy gyalogos városnéző túrára, ami körbevezetett Bogota főbb nevezetességein. A szállásunkhoz közeli téren találkoztunk az idegenvezetőnkkel, Leslie-vel, egy nagyon aranyos, helyi bogotai lánnyal, aki az egész városon végigkalauzolt minket. Rengeteget mesélt a történelemről és a mai politikai helyzetről is, elképesztően érdekes volt.
Az a tér, ahol találkoztunk, Bogota alapításának helyszíne: az 1500-as években mindössze tizenkét ház állt itt. Amikor a szállást foglaltam, nem is tudtam, hogy ennyire közel leszünk ehhez az autentikus ponthoz – szó szerint egy perc sétára volt. A tér közepén egy szökőkút áll, körülötte ma kávézók, bárok és éttermek sorakoznak, nagyon hangulatos az egész. Innen indultunk tovább a túrára.
Az első megállónk egy piac volt, ahol gyümölcskóstolón vettünk részt. Volt olyan gyümölcs, amit ismertünk, és olyan is, amit még sosem kóstoltunk, de minden nagyon finom volt. Itt TB megitta az első csapolt sörét is Kolumbiában – kézműves volt, és meglepően jó.
Ezután kis utcákon sétáltunk tovább, rengeteg különleges graffitit láttunk, elmentünk az Aranymúzeum előtt, majd meglátogattuk a hatalmas Bolívar teret. Nekem egy kicsit csalódás volt, mert egy tágas, üres térre számítottam, ehelyett tele volt árusokkal – de végül így is megvolt a hangulata.
A túra végén szűk kis utcácskákon haladtunk, ahol egymást érték az éttermek, és természetesen rákérdeztünk a helyi ételekre is. Az utolsó állomás egy kávézó volt, ahol kokateát ittunk a magassági betegség enyhítésére. Nem véletlenül: Bogotá 2600 méteren fekszik, reggel enyhe fejfájással és szédüléssel ébredtünk. A nap folyamán ez szerencsére elmúlt – talán a kokateának is köszönhetően.

Leslie a túra közben ajánlott egy pár helyi éttermet a kis utcákban, úgyhogy amikor véget ért a városnézés, nem is volt kérdés: visszamentünk ebédelni. A helyi levest (ajiaco) választottuk, ami tipikus bogotái fogás. Egy masszív húsleves csirkével, krumplival és egy egész kukoricacsővel – de nem az a „magyar” kukorica, hanem nagy szemű, puha, brutál finom verzió. Kolumbiában minden régiónak megvan a maga kajája, mindenhol igyekeztünk a tipik kaját enni.

Járt hozzá kapribogyó, rizs és avokádó, a kapribogyót bele is szórtuk, majd jött a nagy pillanat: kértünk csiliszószt. VÉGRE egy csiliszósz, ami nem csak a nevében csípős. Konkrétan felébresztett. A csirkehús széttépve úszott a levesben, kicsit olyan volt, mint egy levesbe költöztetett pulled chicken. Komolyan, szerintem egy adagba legalább fél csirke belekerült, úgyhogy fehérjéből aznapra letudtuk a kötelezőt. Isteni volt.

Ebéd után irány a Monserrate-hegy, ami Bogotá fölött magasodik. Két hegy van: az egyikre felvonóval és fogaskerekűvel is fel lehet menni, a másikra csak autóval. Mi természetesen a „kényelmes turistás” verziót választottuk. Nem volt tömeg, nagyjából húsz perc alatt felértünk, több mint 3150 méterre.

A kilátás? Egyszerűen brutális. Tűzött a nap, kellemesen sütötte az arcunkat, mi pedig vettünk egy helyi sört, leültünk a lépcsőre, és csak néztünk. Az egyik oldalon az óriási Bogotá terült el alattunk, a másikon zöldellő hegyek, amerre a szem ellát. Ez az a pillanat, amikor az ember csak csendben ül és vigyorog.

Lefelé a fogaskerekűt választottuk – és itt jött a kisebb „kolumbiai élmény”. Technikai hiba, hosszú várakozás, enyhe tanácstalanság, de végül csak lejutottunk. Innen nem taxival mentünk vissza a szállásra, hanem sétáltunk egy nagyot, kb. fél órát.

Rengeteget hallani arról, hogy Bogotá veszélyes, nem szabad gyalog járkálni. Ehhez képest mi végig teljesen okénak éreztük. Nyilván nem lóbáltuk a telefont folyamatosan, de semmi rossz élmény nem ért minket. Az utcák tiszták voltak, az emberek kedvesek, segítőkészek, szóval abszolút pozitív csalódás volt az egész város.

Egy rövid pihi után este visszamentünk arra a térre, ahol reggel a túra indult. Konkrétan tömeg volt: tele a teraszok, mindenki koktélozott, borozott, kávézott, szólt a zene, igazi esti pezsgés. A kis templom előtt stand-upos arcok szórakoztatták a közönséget, nagyon jó hangulat volt.

Mi is beültünk egy bárba egy sörre, és rendeltünk egy empanadát. De nem akármilyet: kukoricalisztből készült kívül, belül húsos-gombás töltelékkel. Teljesen más, mint amit eddig empanada néven ettünk – és elképesztően finom volt.

Holnap irány a magas pálmafak és a kávé vidék!!

2. Nap Salento

Ma elbúcsúztunk Bogotától, és továbbindultunk a következő úti célunk felé. Reggel taxival mentünk ki a reptérre, közben volt időnk megcsodálni Bogotá modernebb arcát is: új irodaházak, üvegpaloták, hotelek – abszolút nagyvárosi, modern hangulat.
Az Aviancával repültünk, ami meglepő módon simán lepipálta az Air France-ot. A gép 9:05-re volt kiírva, 8:50-re már mindenki a fedélzeten ült, lezajlott a biztonsági bemutató, és pontban 9:05-kor már tolták is ki a gépet. Ilyet ritkán látni. Pereira volt az úti cél, a repülés kb. 40 perc volt.
Pereirában aztán egy igazi őrült taxis vitt tovább a szállásra. Borravalót nem érdemelt: végig a telefonját nyomkodta, és kizárólag a gáz-fék kombinációt ismerte. Szuper utazás volt…túléltük.
Megérkeztünk Salentóba, egy kisvárosba, ami a híres Cocora-völgyről ismert, vagyis a viaszpálmák völgyéről. Mi is emiatt jöttünk ide, túrázni. Maga a városka viszont már elsőre belopta magát a szívünkbe. Kicsit olyan, mint a kolumbiai Szentendre: színes házak, kis utcák, boltok, éttermek, kávézók, bárok – nagyon hangulatos. Mivel hétvége volt, sok kolumbiai is idejött egy mini vakációra, úgyhogy elég nagy volt a nyüzsgés.
A szállásunk még nem volt kész, ezért lementünk a városba. Egy dolgot gyorsan megtanultunk: Salentóban nincs sík utca. Vagy felfelé mész, vagy lefelé, de köztes állapot nem létezik. Tudtam, hogy a szállásunk egy domb tetején van, de arra nem számítottam, hogy ilyen meredek utcán kell majd felkaptatni. Az első napi edzés így rögtön meg is volt.
Ebédelni a városban ültünk be: TB chorizót evett grillezve, én arepát (kukorica lepény, vastagabb, mint a tortilla) kértem, csirkével és sajttal töltve. Természetesen kértünk hozzá csiliszószt is – és megint csak azt tudom mondani: isteni volt, tényleg csípett, és nagyon jó íze volt.
Ebéd közben leszakadt az ég. Konkrétan hömpölygött a víz az utcán, nagyjából 10 centi magasan. Ott ültünk, néztük, és azon gondolkodtunk, hogy oké… és most akkor holnap túra lesz? Sárban fogunk tapicskolni? TB- nek nagyjából el is ment a kedve tőle, de mondtam, hogy akarmi is lesz, megyünk, mert ez az utunk egyik fénypontja!! Tudtuk, hogy itt bármikor eshet, fel is voltunk rá készülve, de akkor épp az is kérdés volt, hogyan jutunk vissza egyáltalán a szállásra.
Ebéd után gyorsan beszaladtunk egy boltba, vettünk két „kukazsák-jellegű” nejlont, magunkra terítettük, és így végül sikerült visszajutni. Délutánra megkaptuk a szobánkat, pihentünk egy kicsit, vártuk, hogy elálljon az eső, majd este újra lementünk a városba.
Beültünk egy nagyon hangulatos bárba, ittunk egy koktélt (mangós mojito, ami inkabb sóskasra hasonlitott) , egy sört, majd jöhetett a vacsora. Minden helyen igyekszünk az adott régió specialitását választani, mert Kolumbia hatalmas ország, és minden térségnek megvan a maga konyhája. Salentóban a pisztráng a sztár, úgyhogy azt rendeltük gombaszósszal. Egy kis serpenyőben érkezett, gyönyörű rózsaszín hússal, tejszínes gombaszósszal. Mellé lapított, megsütött főzőbanánt kaptunk, kókuszos rizst és salsát.
A másik étel szintén főzőbanán-alapú volt: egy nagy, megsütött banánlepény, csirkével és sajttal töltve, szalszával tálalva. Az egészet egy üveg chilei borral kísértük, amiben természetesen nem csalódtunk – ráadásul már a 2025-ös évjáratot kóstoltuk. És igen, nagyon finom volt.

3. nap Salento – Cocora völgy

Eljött a nagy nap: a salentói túránk napja. Reggel napsütésre ébredtünk, aminek nagyon örültünk, mert az előző napi eső után ez egyáltalán nem volt magától értetődő. A szuper teraszon megettük a bőséges reggelit, majd útnak indultunk a Cocora-völgybe.
A rendszer egyszerű: a városkából Willys-ekkel szállítják ki a népet. A Willys egy régi jeep, amibe nagyjából 8 embert bepréselnek, plusz még 2–3-an állhatnak a platón, kapaszkodva, ahogy sikerül. Mi hátul ültünk, rendesen összerázódtunk, de ez is a program része. A kb. 25 perces út alatt garantált a kaland.
Amikor megérkeztünk, sajnos a táj már kicsit ködbe burkolózott, hiszen bőven 2000 méter felett jártunk. Ettől függetlenül a pálmák így is lenyűgözőek voltak. Szerencsére az előző napi eső ellenére nem volt sár, az utak nagyon jól járhatók: vagy kővel vannak kirakva, vagy fa pallókon, gerendákon vezetnek. Teljesen vállalható volt a terep.
Rengetegen voltak, persze hétvége volt. A park elején van egy rész, amit leginkább Insta-parknak neveznék: régi Willys-ek, különböző Cocora – Salento feliratok, szívecskék, tenyerek, minden, ami fotóbarát. Ide sokan csak ezért jönnek, még fizetnek is érte, túrázni már nem mennek – elég a tökéletes kép az instára. Mi viszont nem ezért jöttünk, irány a túraútvonal.
Nagyjából 2500 méterig jutottunk fel. Itt már annyira felhőbe burkolóztak a fák, hogy nem volt értelme tovább menni. Őszintén? Nem is bántuk. Így is nagyon jó képeket csináltunk. Máskor lehet, hogy idegesített volna a köd és a nem tökéletes kék ég, de most ezek a misztikus, felhős fotók tökéletesen visszaadták a hely hangulatát.
A viaszpálmák egyébként egészen különlegesek: állítólag egy hercegnő ültette őket, és 30- 50 méter magasra is megnőnek, teljesen sima törzzsel. Elképesztő látvány. Közben volt, aki lovagolt, mások pedig sorban álltak a különböző műinstallációknál, például egy hatalmas tenyérnél. Én csak arra vártam, hogy egyetlen pillanatra üres legyen – és sikerült is elkapnom azt az egy másodpercet.
Összesen kb. 6 kilométert túráztunk, helyenként elég nehéz terepen, úgyhogy a végén már nagyon járt a jutalom. Jöhetett is a megérdemelt sör, sőt kettő helyi finomság: grillezett chorizo kolbász, illetve egy grill sajt jellegű dolog, ami inkább összesütött sajtféle volt, mézzel megcsorgatva. Brutálisan jó kombináció.
Visszafelé ugyanúgy Willys-szel mentünk a városba. Az út egy irányba kb. 500 forintnak megfelelő összeg volt, ami ezért az élményért több mint korrekt. TB -nek is a platón jutott hely visszafelé, de megismerkedett egy helyi fickoval, akik szintén nagy utazók, jól elbeszelgettek. A városban még tettünk egy kört, majd elindultunk vissza a szállásra és jól tettük. Amint odaértünk, leszakadt az ég, és jó ideig esett, így kénytelenek voltunk kivárni.
Vacsorára aztán újra kimerészkedtünk a városba. Egy nagyon hangulatos kis helyet találtunk, ahol végre csapolt sör is volt. Itt egy helyi specialitást ettünk, ami igazából a ház specialitása volt: egy egytálétel, zöldséges rizs hússal és chorizóval. Egy adagot kértünk, de bőven elég volt kettőnknek.
Másnap pedig irány Guatapé. 🚗🌴

4. Nap: Medellin – Guatapé utazás TB tollábol

Salento után a következő úti célunk Guatapé kisváros volt. Odajutni nem volt egyszerű: egy kb. 6 órás buszút és még egy 2 órás taxizás után érkeztünk meg. Tapasztalatok? Az elmúlt évekhez képest sok minden nem változott.

Alapvetően az emberek itt egy dolgot ismernek: a gázt. Azt nyomják, mint az őrült. Irányjelzés általában nincs, és teljesen mindegy, ki jön elölről, hátulról vagy oldalról, a busz a király. Az megy. Mint az állat. Baleset végül nem volt, de kétszer majdnem. Ott konkrétan a sofőr lélekjelenlétén múlt minden. Centiken. Centiken múlt.

Külön érdekesség volt, hogy a kb. 2000 méteres magasságból először kicsit lefelé, majd szépen visszafelé haladva felmentünk egészen 2500 méterig. Elég érdekes élmény volt felhőbe bemenni az igazi amerikai nagyvasak mögött, amik nagyjából öt kilométer per órával tudnak haladni. Na itt aztán voltak igazi gázos előzések a dupla záróvonalon át.

A nap fénypontja egyértelműen az volt, hogy a sofőrnek hála a teljes hatórás út alatt kolumbiai mulatós és popzene kiválósagait hallgathattuk, ami ahhoz vezetett, hogy ezentúl egy ilyen számot sem szeretnek hallani. A végére már robbanásszerű hangulat alakult ki bennem: még egy számot meghallok, és végem.

Ettől függetlenül alapvetően jó út volt. Láttuk az országot, láttuk az embereket, hogy hogyan élnek. Nagyon hasonló élmény volt, mint a tavalyi guatemalai utunk. Azért kicsit koszosak… mi csak úgy hívjuk őket, hogy „los trehányosz”. Na mindegy.

A végén megérkeztünk Medellínbe, ott viszonylag gyorsan egymásra találtunk a taxisunkkal, és indultunk is tovább Guatapébe. Az utolsó 70 kilométer különösen érdekes volt, mert vasárnap lévén az emberek éppen jöttek haza a tótól. Kb. 25-30 kilométeres dugó alakult ki, mivel az út kétszer egysávos: visszafelé állás, odafelé haladás. Klasszik. Balaton feeling.

Mindezek után végre megérkeztünk, és az első dolgunk az volt, hogy beromboltunk a hűtőhöz. Két sört magunkhoz vettünk, azonnal jól is éreztük magunkat.

Egy biztos: én itt nem szívesen vezetnék.

Szerencsére a hotelben volt egy étterem, ráadásul egy nagyon szuper kis teraszon. Extra bónusz: a pincérlány még angolul is beszélt. Gyorsan rendeltünk két rumot, mert tényleg brutálisan fárasztó nap volt mögöttünk.

Vacsorára – mivel napközben nem ettünk túl sokat – egy hatalmas hústálat kértünk. Ez itt kb. olyan, mint egy helyi disznótoros, csak csirkével felturbózva. Volt rajta grill csirke, grill disznóhús-kockák, chorizo kolbász, és a helyi „hurka” is, amit ők rizses kolbásznak hívnak.

Köretként kaptunk krumplit, arepas lepényt, sült jukkát és egy kis kukoricacsipszet. Ehhez jött még salsa, avokádó és természetesen csípős szószok. Egy adag volt, ketten ettük, és bőven elég lett volna…

Ja, majdnem kihagytam: volt rajta egy olyan cucc is, mint nálunk a tepertő, csak húsos szalonnából. Ők „baconnak” hívják, nagyobb darabokra vágva, és brutál ropogósra sütve. Na, ez nagyon-nagyon bejött. A hurka is meglepően finom volt, pedig otthon nem szeretem, de ebben volt valami extra fűszer, amitől kifejezetten jó íze lett.

Nem voltunk még teljesen kidőlve, úgyhogy rendeltünk pluszban egy kisebb adag chorizót jukkával. Azt már gyorsan bepusztítottuk, majd nyugovóra tértünk.

5. nap – Guatape és La Manuela

Elmondhatjuk, hogy nagyon megszerettük Kolumbiát. Az emberek kedvesek, segítőkészek, a kaja brutálisan finom, és minden egyes nap tudunk valami újat enni, amit eddig még soha. Minden ízletes, a táj pedig tényleg gyönyörű.
Egyetlen dolog van, ami nem annyira tetszik: az időjárás. Nagyon sokat esik az eső. Január a száraz hónap, ez azt jelenti,hogy csak 15 esős nap van…Persze azt is tudjuk, hogy magasan vagyunk, Bogotá 2600 méteren fekszik, Salento kb. 1900 méteren, most pedig Guatapéban vagyunk 1950 méteren, de ettől még néha elég lehangoló tud lenni.
Ma reggel is – sőt, igazából már hajnalban – arra ébredtünk, hogy az eső veri a tetőt. Aztán egyszer csak TBarra kelt fel, hogy az arcára is esik valami. Gyorsan megvilágítottuk a tetőt egy elemlámpával, és kiderült, hogy a faburkolaton, a gerendák mentén konkrétan csöpög be a víz. Reggelre az egyik párna teljesen elázott.
Az első dolgunk az volt, hogy szóltunk a recepción, mert ez így nyilván nem oké. Kiderült, hogy van egy lyuk a tetőn, úgyhogy át kellett költöznünk egy másik apartmanba. Maga a hotel egyébként úgy néz ki, hogy fenn a hegytetőn kis kabinok, apartmanházak vannak, lent pedig a recepció és az étterem. A környezet gyönyörű: pálmafák, virágok, színes kis házacskák teraszokkal, nagyon-nagyon aranyos az egész.
Reggelire bőséges választék volt: tojásrántotta, kukoricalisztből készült arepas lepény, croissant, dzsem, vaj, sajt, és természetesen egy hatalmas gyümölcstál. Én hoztam a szokásos formámat, megittam két kávét, mert ugye TB kávéadagját is én iszom meg reggelente. Most az eső miatt ez különösen jól esett.
Az eső viszont csak esett tovább, ami egy kicsit rányomta a bélyegét a hangulatunkra, főleg a költözés miatt. De 11 óra körül úgy döntöttünk, hogy elég volt a szobában ücsörgésből: hívtunk egy tuk-tukot, és elindultunk a városba körülnézni.

Itt ma van vizkereszt, úgyhogy a kisváros tele volt helyi turistákkal. Az éttermek, kávézók, bárok teraszai sorra nyíltak meg, igazi pezsgés volt mindenhol. Mi is gyorsan találtunk egy jó kis helyet, ahol végre volt csapolt sör. A helyi BBC-t, vagyis a Bogotá Beer Company sörét kóstoltuk meg. Van egy enyhe, kézműves IPA-s beütése, kicsit lime -os ízű. Nem teljesen a mi világunk, de nem volt rossz, és őszintén örültünk, hogy ilyet is sikerült kipróbálni.
Bőven dél körül járt az idő, és rendesen megéheztünk. Kitaláltuk, hogy levest ennénk, így a kikötő közelében beültünk egy kis kifőzde jellegű helyre. Csirkeleveset kértünk, ami itt egy jó sűrű, hagymás alapon készült leves, yucaval,krumplival és répával megpakolva. Nagyon finom volt, főleg a helyi csiliszósszal felturbózva.
A másik fogás a cazuela de frijoles volt. Ez egy babos étel, az alján sűrű babos szósz, rajta quinoa, avokádó, főzőbanán főtt és sült változatban is. Mindkét étel mellé kaptunk rizst és salátát, szóval igencsak laktató ebéd lett belőle.
Ebéd után a kikötő felé vettük az irányt, mert úgy ítéltük meg, hogy most végre jó az idő, és itt az ideje egy hajókirándulásnak.

A kikötőben természetesen senki nem beszélt angolul. Google Fordítót nem volt kedvem előkapni, úgyhogy maradt a klasszikus módszer: mutogatás, kézzel-lábbal magyarázás, fél spanyol–fél angol–teljesen improvizált nyelven. Valahogy sikerült elmondani, mit szeretnénk: Escobar villáját, a La Manuela birtokot megnézni.

Jegy megvolt, felpattantunk egy kis lélekvesztőre, a kapitány beindította a motort, meghúzta a gázt, és már száguldottunk is át a tavon. A vízen elképesztő volt a forgalom: hajók, jet-ski-k, kis- és nagyhajók, bulihajók, minden, ami úszik és hangos. Nagyon jó hangulata volt az egésznek.

A kapitány időnként lassított, különböző luxus villáknál állt meg, mutogatta őket, közben ment a spanyol szöveg. Egy szót sem értettünk belőle, de őszintén: nem is baj. A látvány önmagáért beszélt. Az egész tó egyébként egy mesterséges víztározó, hatalmas területen fekszik, hegyes-völgyes vidéken. Amikor elárasztották vízzel, a dombokból szigetek és félszigetek lettek, ezért is ilyen tagolt a partja. Pálmafák, luxus villák, zöld mindenhol, nagyon szép. Nekem leginkább a Balaton-felvidék ugrott be, csak egy kicsit… kolumbiaibb verzióban.

Amikor megérkeztünk az Escobar birtokhoz, érdekes módon csak mi ketten szálltunk ki a hajóból, fogalmam sincs, a többiek hová tűntek. Itt egy recepció fogadott minket, és végre sokan beszéltek angolul. Kaptunk egy idegenvezetőt, aki majdnem egy órán keresztül vitt körbe minket a birtokon.

Maga az épület nagy része megsemmisült, hiszen egy autós bombatámadás érte: becsempésztek egy autót, benne nagyjából 200 kiló TNT-vel, ami itt robbant fel. Ma már főként a falak maradványai láthatók, a tető például teljesen eltűnt. Megmutatták Escobar szobáját, Manuela szobáját, volt itt török fürdő, szauna, egy hatalmas medence, ami még most is úgy néz ki, mintha egy luxusszállodához tartozna.

Grillezőhely, óriási, tóra néző terasz, vendégház, lovarda, focipálya, teniszpálya – minden, ami kell. Az egész terület körülbelül nyolc hektáron fekszik, szóval tényleg nagy. Bevallom, eléggé megérintett minket a hely. Ez mégiscsak a közelmúlt történelme, sokat olvastunk róla, és persze a Narcos sorozatot is láttuk, nem is egyszer.

A séta után leültünk egy kicsit, pihentünk, néztük a kilátást, amíg értünk jött a hajó, ami visszavitt minket Guatapéba. Innentől már nem volt más hátra: bolt, készletek pótlása (rum, sör), majd vissza a szállásra. A nap annyira tartalmas , az ebéd annyira  laktató volt, hogy a vacsora végül teljesen kimaradt.

6. nap Guatape szikla

Ismét egy nagyon jó napot zártunk, de nézzük, hogyan is indult.
Reggel természetesen arra ébredtünk, hogy esik az eső. Ez itt már teljesen megszokott, lassan fel sem tűnik. Gyors reggeli után kiültünk a teraszra olvasni, és vártuk, hogy végre elálljon. Az előrejelzés szerint ez csak dél körül történt volna meg, de szerencsére már tízkor elvonult az eső, úgyhogy nem volt mese: irány a szikla. Ez volt a nagy terv, a sziklát mindenképp meg kellett mászni.
Testben és lélekben felkészülve értünk a szikla aljához, tudva, hogy 740 lépcsőfok vár ránk. Nem mondom, hogy felszaladtunk, de két pihenővel nagyjából 25 perc alatt felértünk. Szerintem ez abszolút rekord. Nem a lábunk nem bírta, nem is a tüdőnk, hanem a pulzusunk szállt el rendesen: a maximum 173 volt. Ebben benne volt az is, hogy nagyjából 2000 méteren voltunk, ritkább a levegő, plusz az eső után elképesztően fülledt volt az idő.
Persze voltak olyanok, akik lábujjközti papucsban mászták meg a sziklát, nekik azért lassabban ment.
Fent természetesen megjutalmaztuk magunkat: gyorsan felnyitottunk két sört, megcsináltuk a szokásos videókat és képeket, fújtunk egyet, pihentünk kicsit, majd elindultunk lefelé. A lefelé menet talán még rosszabb volt a lábnak, mint a felfelé, mert ott már tényleg rendesen tartani kell magad. Lent volt egy Escobar múzeum, picike, egy két kis repülőgépét, néhány jet skit, a verseny kocsiját lehetett megnézni. Mi nemcsak a szikla aljáig mentünk le, hanem egészen a szállásunkig.
Mivel ez egy igen komoly sportteljesítmény volt, délután kicsit pihentünk az apartmanban. Bár azt hozzá kell tenni, hogy az sem olyan egyszerű mutatvány, mert az apartmanhoz is rendesen fel kell mászni, ami megint csak egy kisebb túra.

Itt volt még egy meglepetésprogram, ami majd a videóban lesz látható.

Este már csak a vacsi maradt. Amikor gyalogoltunk vissza az apartmanhoz, kiszúrtunk egy fickót, aki egy benzinkút sarkán, egy plancha-szerű grillen mindenféle isteni illatú húsokat és kolbászokat sütött. Úgy döntöttünk, este visszajövünk. Körülbelül öt perc sétára volt tőlünk, el is mentünk, a srác nagyon örült nekünk. Kértünk két chorizo kolbászt és egy szelet csirkemellet, ő szépen megsütötte, fokhagymás szósszal locsolgatta, mellé héjaban főtt- sült krumplit adott.
Leültünk a tér sarkán egy lépcsőre, és nagyjából 3500 forintból – üdítővel együtt – királyul megvacsoráztunk. Ennél kolumbiaibb lezárása nem is lehetett volna a napnak.

7. nap érkezés Medellinbe

Guatapebol helyi buszjárattal jöttünk át Medellinbe, csak a csirkék hiányoztak,de minden oke volt. A 80 km-t 2 óra alatt sikerült megtenni. A szobánk még nem volt kész,igy ebéd után néztünk, a közelben belebotlottunk egy pizzériaba. Minden országban szeretjük megkostolni a pizzát, így tettük itt is, a szokasos kedvenceket margaritat és capricciosat. Kitűnő volt, pont,mint Olaszországban. Otthon a Rablo tanulhatna…. Ittam hozza kókuszos limonádét, isteni volt!

Ebéd után a szobánk is elkészült,a különlegessége,hogy az erkélyen egy nagy jakuzzis kád van, gyorsan ki is próbáltam, TB mellém ült egy sörrel.

Este kimentünk a helyi bulinegyedbe,, pint olyan,mint Pesten a Gozsdu, éttermek, bárok,hangos zene. Egy helyi kézműves sörözőben találtunk csapolt sört TB örömére,de sajna a 8 csapból csak 1 volt lager, 1 belga tipusu, a többi IPA. De azért jot beszélgettünk a tulajjal, meg egy litván sráccal, aki szintén itt tölti az idejét Kolumbiaban, amugy Ausztraliaban lakik. Vacsira mexikói quasadillast ettünk,nagyon finom volt!

 

8. nap Escobar nyomában

Ma Pablo Escobar nyomába eredtünk egy befizetett túra keretein belül. Nemcsak a helyszíneket szerettük volna végigjárni, hanem azt is, hogy minél többet megtudjunk a történetről. Persze könyvek és filmek alapján már elég sok mindent tudtunk, de egészen más volt mindezt egy helyi, medellíni kolumbiai fiú szemszögéből hallgatni.

Kisbusszal indultunk, az első megállónk pedig az a ház volt (pontosabban annak a teteje), ahol Escobart lelőtték. Elég sokat mesélt erről a vezetőnk. A család hivatalos álláspontja szerint nem lelőtték, hanem öngyilkos lett. Ők ezt a verziót tartják, és nem nagyon hajlandók mást elfogadni. Hogy mi az igazság? Senki nem nyilatkozik egyértelműen, de azért láttunk fotókat, amelyek alapján elég nehéz másra gondolni.

A következő megállónk egy Escobar-múzeum volt, amit az unokahúga tart fenn. Ő maga is ott volt, lehetett tőle kérdezni, sőt, voltak, akik közös fotót is csináltak vele. A múzeumban rengeteg relikvia van: Escobar versenyautóinak másai, olyan motorok, amelyekkel állítólag a „karrierjük” elején közlekedtek, amikor még autókat es bankokat raboltak ki. Tele van családi fotókkal, képekkel a Nápoles birtokról, valamint arról, hogyan töltötték a mindennapjaikat. A La Manuela birtokról konkrét fotó nem volt, de a családi élet pillanataiból igen. Kiállították azokat a ruhadarabokat és tárgyakat is, amelyeket abban a házban találtak, ahol Escobar az utolsó napjait töltötte. Itt is rengeteg érdekes (és sokszor elég durva) történetet hallottunk.

Bevallom, nekünk ez az egész egy kicsit furcsa érzés volt. Escobar tömeggyilkos volt, mégis múzeuma van. Ezt európai fejjel nehéz igazán hova tenni.

A harmadik megállónk egy temető volt, ahol az Escobar család sírja található. Itt van eltemetve a család nagy része, a dadájuk, a testőrük, mindenki egy nagy sírban. Megnézhettük Griselda Blanco sírját is, ami szintén elég hátborzongató élmény volt, ismerve a történetét.

Az utolsó állomás egy emlékpark volt, amely annak állít emléket, hogy Kolumbiában ilyen szintű erőszak megtörténhetett. Egy hatalmas fal áll itt lyukakkal, amelyek szimbolikusan azt a körülbelül 40 ezer áldozatot jelképezik, akik az Escobar-féle erőszak áldozatai lettek, robbantásokban, merényletekben, bérgyilkosok keze által. A fal másik oldalán időrendi sorrendben fel van sorolva az összes robbantás, amit elkövettek. Döbbenetes volt látni, mennyi volt belőlük.

Ez az emlékpark egyébként a Monaco-ház helyén áll, ahol Escobar családja élt, és amely előtt szintén autóbombás merénylet történt. A ház ma már nem létezik, a park pedig azt a tragédiát szimbolizálja, amit Escobar és az egész rendszere okozott az országnak. Az idegenvezető mesélte, hogy sok szülő kifejezetten idehozza a gyerekeit, és elmondja nekik, mi történt, pont azért, hogy ez soha többé ne ismétlődhessen meg Kolumbiában.

Őszintén szólva elég nyomasztó túra volt. A sok információ, a történetek, a helyszínek… kellett egy kis levezetés. Ráadásul addigra már igencsak megéheztünk, úgyhogy a túra után taxiba pattantunk, és elmentünk a Pueblito Paisába. Ez egy kis „óváros” Medellín közepén, templommal, színes házakkal, nagyon hangulatos környezettel, kicsit olyan, mint Salento vagy Guatapé mini változatban.

Itt végre megkóstoltuk Medellín egyik legismertebb specialitását, a bandeja paisát. Ez egy brutál adag: kolbász, hurka, ropogós szalonna, tojás, bab, rizs, főzőbanán, avokádó… szerintem még quinoa is volt benne, de ennyi elemnél már nehéz követni. Egy adagot rendeltünk, mert láttuk, mekkora, és bőven elég volt kettőnknek. Kaptunk mellé fejenként fél liter frissen préselt mangólevet, és mindez együtt került körülbelül ötezer forintba.

Méltó lezárása volt egy elég súlyos, de nagyon tanulságos napnak.

9. nap Communa 13 Medellin

Megint milyen jó napunk volt Medellínben! Ezúttal a Comuna 13-ban vettünk részt egy szuper kiránduláson. Az egész program egy metróállomásról indult, így rögtön kipróbálhattuk a helyi közlekedést is. Metróval érkeztünk meg, majd onnan tovább a felvonókhoz, amelyek már önmagukban is élményt jelentenek.
A Comuna 13 Medellín egyik legismertebb városrésze, és nem véletlenül: ma már a fejlődés és az átalakulás jelképe Kolumbiában. Medellín egy hosszú völgyben fekszik, a comunák – vagyis a favellák – pedig a meredek hegyoldalakra épültek. De hogyan is jöttek létre ezek a városrészek?
Az 1960-as években, amikor a gerillaharcok, a paramilitáris csoportok és a drogkereskedelem nagyon erősen jelen voltak, a falvakban élő emberek folyamatos veszélyben voltak. Sokaknak nem maradt más választásuk: mindent hátrahagyva menekültek, és a nagyvárosok környékén kerestek menedéket. Mivel pénzük gyakorlatilag nem volt, a városok fölötti hegyoldalakon kezdték irtani az erdőket, és abból építkeztek, ami éppen volt – fából, műanyagból, bádogból. Ez az improvizált építkezés ma is jól látható: valódi utcák alig vannak, inkább szűk sikátorok, lépcsők és egymásba kapaszkodó házak jellemzik a környéket.
A hegyoldal viszont brutálisan meredek, így a városba való lejutás vagy onnan a feljutás hosszú ideig komoly kihívást jelentett. Ráadásul a fegyveres konfliktusok ide is elértek, sokáig katonai – pontosabban paramilitáris – felügyelet alatt éltek az itt lakók, sokszor még a házukat sem hagyhatták el. A történet egyik fordulópontja az volt, amikor egy bátor nő kendőt lobogtatva kiállt, és nyíltan kimondta: munkára van szükségük, élni akarnak, és nem lehet őket bezárva tartani. Ez az esemény végül a kormány figyelmét is felkeltette.
A fejlesztések első lépéseként mozgólépcsőket építettek a hegyoldalba, ezek a mai napig működnek, valamint kabinos felvonókat, amelyek közvetlen metrókapcsolattal rendelkeznek. Az elérhetőség ezzel óriásit javult, az emberek pedig lassan fellélegezhettek. Ekkor kezdődött el az igazi átalakulás: a szürke falakat elképesztően színes, művészi graffitik borították el, megjelent a zene, a tánc, az élet.
Ma a Comuna 13 egy igazi turistaparadicsom. Az emberek kíváncsiak arra, hogyan éltek itt régen, és hogyan élnek most. Az egész környéknek nagyon jó hangulata van: mindenhol árusok kínálják a portékáikat, utcai előadók lépnek fel, táncshow-kba is bele lehet futni.
Mi is felvonóztunk, mozgólépcsőztünk, közben pedig helyi finomságokat kóstoltunk. Ettünk egy isteni, fagyasztott gyümölcsös jégkrémet maracujából és mangóból, cukorral és vízzel lefagyasztva, egyszerű, de zseniális. Kipróbáltuk a helyi empanadát is, ami krumpliból és kukoricalisztből készült, szerintem még sajt is volt benne, természetesen csípős szósszal.
A túra végén felmentünk egy kilátóba, a favella tetejére, ahol ráadásként még egy grátisz sört is kaptunk. Összességében egy nagyon-nagyon jó nap volt. Az idegenvezetőnk kedves, vicces volt, rengeteget mesélt, és tényleg közelebb hozta hozzánk a hely történetét.
Visszatérve a hotelbe még pihentünk egy kicsit, élveztük az erkélyen lévő jakuzzit, pihentettuk fáradt lábunkat, mert ismét jó sok kilométer volt bennuk. Ettünk egy könnyű vacsorát, majd nyugovóra tértünk, hiszen másnap már Curaçao felé vettük az irányt.

Biztonság

Szeretnék néhány szót ejteni a kolumbiai biztonságról is, mert amikor otthon bárkinek elmondtuk, hogy ide utazunk, a reakció szinte mindig ugyanaz volt: „Úristen, meg fognak ölni titeket!”, „Ki fognak rabolni!”, „Minek oda menni?”, „Ott rossz a politikai helyzet!” Ehhez képest nézzük meg, mi mit tapasztaltunk a valóságban.

Először is: a kolumbiai emberek elképesztően kedvesek és segítőkészek. Teljesen mindegy, hogy az utcán voltunk, egy boltban, piacon vagy csak tanácstalanul álldogáltunk – az emberek maguktól odajöttek, kérdeztek, és tényleg őszintén, önzetlenül segítettek. Emellett nagyon vidámak, színesek, imádják a zenét. Mindenhol szól a zene, énekelnek, táncolnak, egyszerűen jó közöttük lenni.

Ami a biztonságot illeti: sehol, egyetlen pillanatra sem éreztük magunkat veszélyben. Pedig rengeteget sétáltunk önállóan, nem csak csoporttal akár Bogotában, Medellínben, vagy a kisebb városokban. Este is kimentünk, persze nem hajnalig, és maradtunk a városközponti, turistás részeken, de semmilyen atrocitás nem ért minket. Nem volt olyan érzésünk, hogy bárki kinézett volna minket, vagy hogy bármikor baj történhet. Természetesen erős a katonai és rendőri jelenlét, ettől még biztonságosabban éreztük magunkat.

Van viszont két történet, ami különösen megmaradt bennem, és amiket őszintén szólva Kolumbiába érkezés előtt magamról sem gondoltam volna. Az egyik Salentóban, a Cocora-völgyben történt. TB zsebéből kiesett a kamera, észre sem vettük, éppen egy nagy emelkedőn kapaszkodtunk felfelé. Két helyi hölgy jött mögöttünk, és azonnal utánunk szóltak, hogy elveszítettük a kamerát, majd visszaadták. Ha nem szólnak, valószínűleg soha nem vesszük észre.

A másik szintén a völgyben történt. Megkértem TB-t, hogy készítsen rólam egy fotót, mire egy helyi pár felajánlotta, hogy ők nagyon szívesen csinálnak rólunk képeket. Ott álltam, és eszembe jutott: soha nem gondoltam volna, hogy Kolumbiában egy vadidegen kezébe fogom adni a telefonomat. Mégis teljes bizalommal odaadtam. Sőt, pózokat javasoltak, és amikor látták, hogy TB zsebéből kilóg a kamera, szóltak, hogy vegye ki, mert nem mutat jól a képen. Végül egy nagyon jó hangulatú sztori kerekedett belőle, és amikor később újra összefutottunk, már barátként üdvözöltük egymást.

És még egy apró jelenet: a repülőtéren láttuk, hogy egy férfinek kiesett a tabletje a bőröndje mögé. Egy másik helyi azonnal szólt neki, hogy leesett, vegye fel. Ezenkívül senki nem akart trükközni, senki nem akart átverni minket, sem készpénzes fizetésnél, sem kártyával, sem étteremben, sem taxiban.

Őszintén mondom: ez az ország rengeteget változott. Mi végig azt éreztük, hogy nyugodtan, biztonságban utazhatunk, és mindenhol kedves, normális emberekkel találkozunk. Én mindenkinek szívből ajánlom Kolumbiát. A természet gyönyörű, a programok fantasztikusak, a hotelekben, túrákon és éttermekben pedig olyan vendégszeretet fogad, amit ritkán tapasztal az ember.

10. Nap Curacao

Elhagyjuk Kolumbiát – bármennyire is szívfájdalom, mert nagyon megszerettük az országot, és indulunk tovább a következő kalandra: Curaçaóra.

Curaçao Kolumbiától és Venezuelától északra fekvő, pici kis sziget, holland fennhatóság alatt. Kreol lakosság, de rengeteg holland és német turista, már a reptéren is érződik, hogy itt egy kicsit más világ kezdődik.

Az utazás előtt azért jutott nekünk egy kis izgalom is. Amikor becsekkoltam a Wingo járatára, jött az e-mail a feltételekről: útlevél, ez-az, amaz, Curaçao Card kitöltése, és sárgaláz elleni oltás.

Na, itt azért felkaptam a fejem. Nekünk van oltásunk, sőt az utazás előtt az utolsó pillanatban – teljesen véletlenül –  még az oltási könyveket is bedobtam a táskába, de nem gondoltam, hogy tényleg szükség lesz rájuk. A Wingo viszont elég határozott volt: aki Kolumbiából érkezik Curaçaóra, az oltási könyv nélkül nem száll fel. Punktum. Mindegy, hogy az Amazonas környékén jártál-e vagy sem.

A második meglepetés reggel jött. Megnéztem Uberen, mennyibe kerül a taxi a reptérre, és majdnem félrenyeltem a kávét: kb. 12 000 forint. Mi eddig Kolumbiában 3 000 forintnál többet soha nem taxiztunk… még hosszabb távokon sem. Ekkor esett le, hogy nem arról a reptérről indulunk, ami 4 km-re van tőlünk, hanem a másikról, ami kb. 25 km-re.

Gyors újratervezés, szerencsére a hotel előtt állt egy taxis, és fél óra alatt ki is repített minket a reptérre.

Nagyon korán érkeztünk, majd jött az útlevél-para. A magyar útlevél ugye nem az a klasszikus „Passport – Hungary” feliratú darab, hanem csak annyi van ráírva, hogy Magyarország – útlevél. A két pultos kb. húsz percig forgatta, ketten tanakodtak rajta, hogy kik lehetnek ezek az emberek, akik Kolumbiából Curaçaóra akarnak utazni egy ilyen fura útlevéllel.

Végül valószínűleg kiguglizhatták, hogy ez egy létező ország, mert minden mást elkértek: szállásfoglalás, továbbutazás, hazafelé szóló repjegy, csak a sárgaláz oltási könyvet nem. Gondoltam, sebaj, majd Curaçaón tutira kérni fogják, hiszen a Wingo majdnem esküt vett rá.

A repülés teljesen sima volt. Megérkezéskor láttuk, hogy előttünk mindenki papírokkal felszerelkezve magyaráz: hol száll meg, meddig marad, hova megy tovább. Egy kislányt félre is vezettek, neki valószínűleg hiányzott valami.

Mi jöttünk… megnézték az útlevelünket, megkérdezték, honnan valósi, mondtuk, hogy Magyarország, és ennyi: goodbye. Se repjegy, se szállás, se oltási könyv. Valószínűleg az európai útlevél itt nagy előny, a gépen utazó kolumbiaiaktól biztos több mindent kérdeztek.

A sárgaláz elleni oltási könyvet végül senki, sehol nem kérte, annak ellenére, hogy előtte mennyire komolyan vették. Ettől függetlenül nem feltételezném, hogy a repülőn mindenkinek volt ilyen oltása.

Megérkeztünk. A reptérről taxi vitt a szállásra. Most egy nagyon egyszerű, de jól felszerelt apartmanban lakunk: egy utca választ el minket a tengertől, pálmafák, nyugalom, grillező – ami nálunk alapfelszerelés, mert ha tengerpart, akkor hal és tengeri cucc grillezés. Így is lesz.

Az első nap már csak ennyire futotta, mert este volt: kiültünk egy sörre, majd ettünk egy grilltálat egy beach bárban. Volt rajta minden: csirke, disznó, marha, rák, egyszerű, finom, tengerparti életérzés.

Curaçao hivatalosan is megkezdve.

11. nap Curacao

Amikor megérkezünk egy új helyre, mindig van egy kis elanyatlanodva lévő időszak. Tudjátok, amikor még csak szokjuk a tempót, a környezetet, az egészet. Curaçaón sem volt ez másképp. A mai nap fő programja az volt, hogy felvegyük a motorunkat.

Sean a házigazdánk határozottan mondta, hogy taxi szóba se jöjjön, várjuk meg inkább a helyi buszt. Ez itt olyan kis transzporter-szerű járgányt jelent: ha van benne hely, leinted, megáll, és 2 dollárért fejenként bevisz a fővárosba. Papíron egyszerű. A valóságban azért vártunk rá vagy fél órát. Fél kilencre kellett volna odaérnünk, végül fél tíz lett belőle.

Ennek egyik oka az volt, hogy ahogy szépen sétáltunk a találkozási pontra, belefutottunk egy mozgatható ponton  gyaloghídba. Ez egy csatornát ível át, nagyon látványos, de amikor jön egy hajó, a hidat egyszerűen elforgatják oldalra, hogy a hajó átférjen. Na, ilyenkor minden áll. Mi is. Újabb fél óra mínusz, de legalább láttuk, hogyan működik ez a gyakorlatban, elég menő volt.

Végre megérkeztünk a motorkölcsönzőhöz. A papírok már le voltak adva, fizettünk, és megkaptuk a járgányt. Kicsit lepattant, de szigeteken ezen már meg sem lepődünk. Ez teljesen belefér.

Az első utunk a helyi, óriási Carrefourba vezetett. Bevásárlás sörből, borból, mindenféle ellátmányból, ami a következő három napra kell. Van grillező a szálláson, és ezt mi komolyan is gondoljuk: hal, tengeri cuccok, minden, ami jöhet. Gyümölcsök, a kedvencünk ananász, maracuya és az új kedvenc a lulo.

Mivel már dél volt, reggeli pipa, gondoltuk, átgurulunk a közeli Mambo Beachre, ami Curaçao leghíresebb strandja. Megérkeztünk, leparkoltunk, sétáltunk, nézelődtünk… és hát őszintén? Ez egyáltalán nem a mi strandunk.

Napágy napágy hátán, konkrétan sűrűbb, mint a törölközősáv a Balatonon csúcsidőben. Van egy sétány, alatta még egy sétány butikokkal, előtte a strand, amit alig látsz a napágyaktól, közte éttermek, bárok, tuc-tuc zene. Tömeg, nyüzsi, és minden brutál drága. Gyorsan eldöntöttük: köszi, de nem.

Visszafelé az apartmanunk irányába megálltunk egy kisebb strandnál. Ittunk egy sört a bárban, amikor odajött a tulaj, és mesélni kezdett. Kiderült, hogy ez alapvetően egy tengeri herkentyűs hely, ők látják el hallal a sziget kb. 85%-át. A vállalkozás a 70-es évek óta működik. Azt mondta a tulaj „nekünk nem kell a penz,gazdgok vagyunk”, hanem az, hogyti itt vagytok, az ember jól érezze magát, és azt mondja: „ez rohadt jó hely volt”.

Amit kihoztak másoknak,  vörös csattogóhal, halfilé steakek, rákok, saláták, krumpli, elég jól nézett ki. Meg is beszéltük: ma grillezünk, holnap is grillezünk (ők zárva vannak), kedden viszont ide visszajövünk. Egyébként az egész hely egy kis konténer, a területet az államtól kapták, mert ők itt a halászati szent grál.

Eltöltöttünk még egy kis időt a strandon, aztán csendes pihenő az apartmanban, hűsölés. Este pedig kijöttünk a naplementére. Előttünk gyönyörű, homokos, pálmafás partszakasz, a helyiek kijönnek hűtőládákkal, esznek, isznak, beszélgetnek. A víz elég hullámos, nem az a nyugis pancsolós rész, de a látvány… az visz mindent.

Most itt ülünk a naplementében, kortyolgatunk pár helyi sörkülönlegességet, amik meglepően jók voltak, és csak nézzük a tengert.

Ez Curaçao első teljes napja. És eddig nagyon rendben van.

Estere pedig a grillen kolbi , természetesen helyi, pacolt császár, sárga cukkini, lesz fokhagymás bagett, sali paradicsommal chilivel es avokádóval. Isteni! Ja… argentin borral .

12-13. Nap Curacao

A következő két napban motorozással telt az idő, és közben igyekeztünk egy kicsit jobban megismerni a szigetet. Természetesen nem csak céltalanul róttuk az utakat, hanem előre kinézett strandok között gurultunk, amikről azt gondoltuk: na, ezek biztos ütősek lesznek.

Nem voltak rosszak. Curaçao egy hatalmas korallzátonyon fekszik, emiatt rengeteg helyen lehet sznorkelezni, gyönyörű, színes halakkal teli a víz. Viszont ez azzal is jár, hogy a part korallhomokos: szép fehér, de tele van koralltörmelékkel, így a vízbe bemenni nem mindig komfortos. Tengeri cipő erősen ajánlott.

Őszintén? Egyik strandnál sem estünk hasra. Jó volt, szép volt, élvezhető volt, de azért kimondtuk: egy igazán jó görög vagy horvát strand simán tud ennél többet. Ettől függetlenül jól éreztük magunkat, mert nem csak a strand volt a lényeg.

Mi ugye nem szállodában lakunk, hanem apartmanban, és motorral fedezzük fel a környéket. Így viszont nem csak a „képeslap Curaçao”-t látjuk, hanem a valóságot is. Nekünk ez fontos: szeretjük látni, hogyan élnek az emberek, milyen az élet a turistazónán kívül, mit esznek, hogyan telnek a hétköznapok.

És itt azért el kell mondani: Curaçao elég szemetes. Nagyon sok helyen látni szemetet az utak mentén. A házak alapvetően rendben vannak, tipikus karibi stílusú épületek, de a környezetük, a kertek sokszor teljesen rendezetlenek. Ez nem egy exkluzív, kifinomult sziget. Itt is igaz, Los Trehanyosz 😊

Nyilván aki resortban lakik, az ebből semmit nem érzékel: ott minden steril, tiszta, luxusra hangolt. De az már nem Curaçao, hanem egy mesterséges buborék, egy gumibelső. Mi örülünk, hogy a valódi arcát is láttuk, még akkor is, ha nem lett a kedvenc szigetünk.

Ami viszont nagyon ütött, az a kaja. Ismét grilleztünk: a már jól bevált fokhagymás chilis rákot csináltuk meg, grillen, tálcán, ahogy kell. Emellett grilleztünk tonhalat és egy helyi halfajtát is, helyi fűszerekkel ízesítve. Köretnek helyi zöldségekből dobtunk össze valami elképesztően finomat, egy kis szójaszósszal megbolondítva, a zöldségek neve sajnos rejtély maradt, mert fogalalmam sincs mik voltak azok, de az ízük finom volt!

Az utolsó estén pedig visszamentünk ahhoz a séfhez vacsorázni, akit korábban már kinéztünk magunknak. Mahi-mahi halat és homárt ettünk, isteni volt mindkettő. És ami külön pluszpont: nem volt drága. Körülbelül annyit fizettünk érte, mint otthon egy átlagos étteremben egy teljesen standard vacsoráért.

Összességében Curaçao érdekes élmény volt. Nem tökéletes, nem makulátlan, nem szerelem első látásra – de valóságos, ízes, és gasztrofronton kifejezetten emlékezetes. Egyébként kb. egy hollandokkal tömött nyugdíjas sziget. Természetesen kötelező a curacao likőrös koktél kóstolása is, TB-nek annyira nem jött be, nekem ízlett. A legjobb az apartmanunk előtti kis pálmafás park volt a naplementével, ami mindig csodás volt!

14. nap St Maarten

Az utolsó nap kora reggelére is jutott egy kis „na ez most komoly?!” típusú meglepetés 😅

Mégpedig St maarteni szállásfronton. Egyszer csak jön az értesítés: a szállásunk törölve. Álltam ott pislogva, mint hal a szatyorban, mert az indok az volt, hogy nem volt jó a hitelkártya. Na most… a pénzt már rég levonták, szóval ez így enyhén szólva sem állt össze. A tulaj egy olasz fickó, akit elérni kb. olyan volt, mintha füstjelekkel próbálnék kommunikálni. Telefont nem vette fel, WhatsAppon végül nagy nehezen válaszolt, és közölte, hogy valami elromlott az apartmanban, amit nem tudnak megjavítani, ezért nem tudunk odamenni. Köszi. Tényleg. Utazás közben az ember imád improvizálni 🙃

Innentől az utolsó curaçaói napom nem a strandolásról szólt, ahol amúgy óránként leszakadt az ég, hanem arról, hogy hol fogunk lakni a következő szigeten.

És itt jön a csavar: St Maarten pici sziget, szállás van bőven… csak épp főszezon van. Magyarul: minden tele. Az olasz fickó végül „nagylelkűen” felajánlott egy másik apartmant: vagy elfogadjuk, vagy nem. Megnéztem a Bookingot: összesen 13 szállás volt szabad az egész szigeten, olyan árakon, hogy hirtelen a csillagokat láttunk. ⭐😵‍💫 Úgyhogy maradt az ő alternatívája. Nem voltam boldog. Az eredeti szállás egy álomszép kertben, medencével, grillsütővel, full chill életérzéssel.

A csere? Hát… nem kert, nem medence, nem grill. Inkább a „legalább van tető a fejünk felett” kategória első ránézésre. Ráadásul miután lezártuk a tranzakciót, az olasz tulaj felszívódott, mint Columbo felesége, nem válaszolt több üzenetre, nem tudtuk, ki fog várni minket, hol a kulcs, egyáltalán létezik-e ez a hely.

Megérkeztünk St Marteenra, fogtunk egy taxit, és itt jött a következő mini-sztori. Az új szállás kb. 1.5 km-re van a reptértől, de a taxisok közül szinte senki nem tudta, hogy hol van az az utca. Mutogattuk, magyaráztuk, térképet nyitottunk, minden volt, csak nyugalom nem. A taxist végül sikeresen lenavigáltuk, és a legnagyobb meglepetésünkre egy fickó már ott várt minket a szállásnál a kulccsal. Abban a pillanatban egy hatalmas kő esett le a szívünkről. Bemehettünk, létezik a hely, van kulcs, van ágy,  innentől már minden luxus 😄

Gyorsan ki is szaladtunk sört venni, mert ezt azért illik megünnepelni.

Az egészben a legjobb húzás viszont az volt, hogy ez a szállás két strand között fekszik: a Simpson Bay és a Maho Beach között egy Beacon hill nevű helyen. A Maho Beach ugye az a legendás „repteres strand”, amit tele van a YouTube és a TikTok: repülők szállnak le az emberek feje fölött, mindenki integet, fotózik, videózik, teljes repülésőrület.

Tőlünk ez 6–7 perc séta volt, szóval hirtelen elkezdtünk nagyon megszeretni ezt a szállást. A másik, amit lemondtak, kb. 5 km-re lett volna motorral, szóval végül is: köszi, sors 🤷‍♀️

Őszintén: kit érdekel a medence, amikor itt a tenger? Mi pont ezért jöttünk ide, meg azért, hogy élőben nézzük a repülőket, mert imádjuk a repülést. Nekünk ez hatalmas élmény volt. (Az elsp randink Ferihegy mögött Vecsésen, a leszálló pálya végénél volt, egy sushi tál kíséretében…) Szóval azt hiszem nem kell magyaráznom, miért örültünk, hogy 6 perc sétára van a Maho beach.

Így nem is kérdés, az első utunk rögtön a Maho Beachre vezetett. Pár gépet már el is csíptünk, és pont akkor, amikor kiértünk, az Air France felszállt, és elsuhant a fejünk felett. Az érzés? Mint egy metálkoncerten az első sorban: dübörgött minden, a mellkasodban rezonált a hang. Brutál jó volt.

Utána beugrottunk a helyi boltba egy kis ellátmányért, visszamentünk az apartmanba, kipakoltunk, pihentünk egyet, és ezzel le is zártuk az érkezős napot.

15. nap – St Maarten

Másnap jöhetett a program: motorfelvétel.

Ez viszont egy igazi karibi séta lett, mert gyalog indultunk el, és konkrétan a homokban sétáltunk át a sziget közepén, míg el nem értük a motorkölcsönzőt. Kb. 4 km volt, de nem bántuk.

A motorkölcsönzőt egy nagyon szimpatikus, fiatal magyar pár viszi, úgyhogy innentől minden zökkenőmentesen ment. Átvettük a motort, dumáltunk egy jót, gyorsan össze is barátkoztunk velük.

Mivel az új apartmanunkban nem volt grillező, de mi erről nem voltunk hajlandók lemondani, megbeszéltünk velük egy közös grillezést szombat estére az ő teraszukon. Már ettől feldobódott a nap. Azaz ők meghivtak minket, hogy nezhetjuk a teraszukrol is a repülőket, mert a kifutópálya mellett laktak, TB meg kitalálta, hogy akkor grillezzunk egyet. Szombatra beszéltük meg.

Mivel már volt motorunk, beavásároltunk a közeli Carrefourban, és estére főztünk magunknak egy isteni vacsorát:

szokásos csilis rák, avokádós koktélparadicsom-saláta, egy kis pak choi zöldség köretnek.

Egyszerű, friss, brutál finom. A napot egyébként a Maho becahen töltöttük, nem vágytunk máshová.

16. nap – St Maarten

Másnap motorral indultunk felfedezni a szigetet. St Maarten érdekessége, hogy két országhoz tartozik: az egyik fele holland, a másik francia. Úgyhogy gondoltuk, nézzük meg a francia oldalt is.

Őszintén? Én valami nagyon exkluzív francia hangulatra számítottam… hát azért ott is volt egy kis karibi káosz 😅 Sőt, nekünk a holland oldal összeszedettebbnek tűnt. Átmentünk Marigot-ba, ahol van egy híres helyi piac, ott sétáltunk egyet, de előtte természetesen betértünk egy francia pékségbe: kávé, friss croissant, ez kötelező kör.

Utána strand, fürdés, napozás, chill. De közben már figyeltük az órát, mert tudtuk: délután jönnek a nagyvasak.

Itt az Air France-nál a legnagyobb gépek A330-asok, a Delta pedig Boeing 757-esekkel jár ide, és ezek mind délután érkeznek. Úgyhogy visszaindultunk a Maho Beachre. A part tele volt emberekkel, mindenki várta a gépeket, tapsolt, integetett, mi pedig számtalan fotót és videót csináltunk. Egyszerűen nem lehet megunni ezt a látványt.

Este pedig Mr Chew ázsiai ettermeben vacsiztunk, mert már hianyoztak a keleti ízek, koreai csirkeszarny volt a menü, keleti tészta es egy csípős szószos marharagu rizzsel. Isteni volt.

17. nap – St Maarten

Szombat reggel már tudtuk, hogy este grillezésre vagyunk hivatalosak, úgyhogy a napot egy gyors bevásárlással kezdtük. A Carefourban szereztük be a hozzávalókat, és elkészítettük a szokásos, jól bevált grillpácunkat, az összes klasszikus alapanyaggal, biztosak voltunk benne, hogy most sem fogunk mellélőni. Megígértük azt is, hogy mivel itt lehet kapni friss okrát, készítünk egy igazán tuti, roppanós, cuccos  korianderes okrasalátát is.

Miután mindent megvettünk, bepácoltuk a húst és előkészítettük az esti programot, nem maradt más tervünk, mint hogy irány a strand. A közeli partokat vettük célba: megnéztük a Mullet Bayt, majd a Cupcoay Beach-et, ami egy kicsit sziklásabb tengerpart. Motorral mentünk, körülnéztünk, fotóztunk, de amikor leértünk a Cupcoay környéki strandokra, hamar kiderült, hogy ezek inkább nudista vagy vegyes strandok, ez nem volt a mi világunk, úgyhogy továbbálltunk.

Felmerült, hogy átmegyünk a francia oldalra, ahol még két nagyon jó strand van, vagy visszatérünk a holland részre, a Mullet Bayre. Végül úgy döntöttünk: ha már itt vagyunk, akkor a repülők miatt vagyunk itt – így irány a Maho Beach. 🙂

Itt a repülőtér kódja ugye SXM, és lehet kapni SXM-es sört is, úgyhogy beszereztünk egyet, fotózkodtunk vele. Tibinek sikerült elkészíteni élete fotóját: egy Boeing 757-es húzott el közvetlenül a feje felett, a kezében pedig az SXM-es sör , szerintem zseniális lett. Fürödtünk is, nagyon jól éreztük magunkat, igazán szuper nap volt. Este még a kifutópálya mellé is elmentünk megnézni pár felszállást, majd hazamentünk.

Gyors zuhany után elkészítettük az okrasalátát, és mivel a magyar barátaink csak két utcányira laktak tőlünk, megbeszéltük, hogy visszavisszük nekik a motort, így nem kellett a kölcsönzőbe elvinni. Ezután ők vittek tovább minket kocsival, mert itt az eső bármikor lecsaphat, néha csak 10–15 percre, de akkor rendesen leszakad az ég. Náluk nem fedett a terasz, ezért azt javasolták, hogy menjünk át egy másik magyar baráthoz, Zolihoz, aki körülbelül tíz percre lakik fent a hegyen és nagyon szívesen lát minket grillezni. Volt 3 cuki kutyaja is, Bagett, Bojler és Muffin.

Eredetileg öten lettünk volna, volt elég hús és köret. Kamilla készített még egy szuper salátát is a grillhez: különböző salátalevelek, répa, mangó volt benne felkockázva, az öntetet pedig egy kis passion fruit tette igazán különlegessé. Desszertnek még tiramisu is készült.

Ahogy haladtunk Zolihoz, közben jöttek a telefonok, és végül a négyfős grillezésből tizenegy fős vacsora lett. Több nemzetiség gyűlt össze: a többség magyar volt, de volt két francia, egy német és egy dél-afrikai lány is. Nagyon jó beszélgetések alakultak ki, remek hangulat lett.

Két különleges sztori is színesítette az estét. Az egyik magyar lány párja hat hétig hajózott át az Atlanti-óceánon, és aznap érkezett meg Franciaországbol. Még nem volt annyira fáradt, hogy kihagyja a grillezést, úgyhogy alaposan kifaggattuk erről a hihetetlen útról – elképesztően érdekes volt. Ráadásul a lány séf egy jachton, és hozott egy hatalmas, körülbelül kétkilós marhahúsdarabot is. Ezt egyben kérgesítették a grillen, pihentették, majd felszeletelték, és még egyszer rápirítottak jó nagy lángon. Faszenes és gázgrill is ment egyszerre, igazi profi munka volt. Mindenki hozzátett valamit, mindenki sütögetett, pácos húst, steaket, rozmaringos krumplit. Aki pedig nem sütött, ők mosogattak a végén.

A mi húsunk is tökéletes lett, minden pillanatok alatt elfogyott, ahogy a saláták is. Köretnek mini kiflikrumpliból készült rozmaringos-vajas krumplit készült a gázgrill plancha részén, isteni volt. Az eszegetés-iszogatás nagyjából este tízig tartott, egy teljesen nemzetközi társasággal.

Nagyon jól éreztük magunkat, szuper este lett, úgyhogy innen is köszönjük még egyszer a meghívást. Az egész végül TB  ötletéből nőtte ki magát, és elképesztően jól sült el az egész.

Utolsó nap:

Az utolsó napon már nem maradt más hátra, mint egy gyors reggeli. Természetesen bagette és vaj került az asztalra, ha már Franciaország és Hollandia határán vagyunk, miért ne ennénk igazi ropogos bagettet. Úgy döntöttünk, hogy mielőtt még pakolnánk, mindenképpen kimegyünk egy utolsó fürdőzésre. Természetesen hová máshova, mint a mi strandunkra. Motorunk már nem volt, de szerencsére gyalog is nagyon-nagyon közel volt.

Ez volt egyébként a legszuperebb nap a víz szempontjából: kevésbé fújt a szél, a tenger is nyugodtabb volt, úgyhogy ismét maximálisan élveztük a felettünk leszálló repülőket, a kellemes hullámzást, ahogy a víz finoman dobált minket. Körülbelül egy órát töltöttünk még így a strandon, de minden perce aranyat ért.

Ezután már tényleg csak a pakolás maradt. Szerencsére a szállásadónk pontosan érkezett a kulcsért, átadtuk az apartmant, megköszöntük a lehetőséget, hogy ott lehettünk. Az új barátaink pedig annyira segítőkészek voltak, hogy még a reptérre is kivitte minket autóval – ezért különösen hálásak vagyunk nekik.

Most már itt ülünk a reptéren, és várjuk az indulást hazafelé. Azt gondolom, hogy egy nagyon-nagyon jó, majdnem háromhetes nyaralást zártunk le. Különleges programokkal indultunk: Kolumbiában jártunk a pálmafaerdőktől kezdve Bogotán és Medellínen át egészen a hatalmas Guatapé-szikláig, aminek a megmászása is óriási élmény volt. Tényleg minden percét élveztük a kolumbiai résznek – számomra ez egyértelműen 10/10.

Mindenkinek csak ajánlani tudom Kolumbiát. TB azért inkább 9/10-et mondott, mert az egyik szemünk mindig a cuccainkon volt, kicsit stresszeltünk azon, hogy történik-e velünk valami. Szerencsére semmi nem történt, és ezt bőven kompenzálta az emberek kedvessége, segítőkészsége, vidámsága, valamint az ország elképesztő színessége. Sokkal több új ételt kóstoltunk, mint amire előzetesen számítottunk. TB pedig rengeteg sörös kupakot gyűjtött, úgyhogy ő is teljesen boldog volt – Kolumbia egyszerűen bezárta magát a szívünkbe.

A második állomásunk Curaçao volt. Őszintén szólva nekünk egy kicsit csalódás volt: jártunk már szebb strandokon, tisztább országokban is. Örülünk, hogy ott voltunk, de valószínűleg nem térünk vissza.

St Maartenbol viszont keveset láttunk, hiszen csak négy napunk volt. A Maho Beach azonban annyira lenyűgözött minket a felettünk elszálló repülőkkel – és szerintem minden repülésrajongó pontosan így érez -, hogy rengeteg időt töltöttünk ott. Ettől függetlenül érdemes lenne a sziget többi részét is felfedezni: hegyek, túralehetőségek, gyönyörű tájak várnak itt, főleg ha nem a legnagyobb melegben érkezik az ember.

Biztonság szempontjából egyébként Curaçao az egyik legbiztonságosabb karibi sziget. St Maartenen voltak problémák korábban – nem most, amikor mi itt voltunk, hanem a tavalyi évig. A helyi magyaroktól hallottuk, hogy motoros bandák fosztogattak, apartmanokat és turistákat is érintettek az esetek. A holland és a francia kormány végül összefogott, katonai erőt küldtek a szigetre, és sokat javult a helyzet.

Most már sokkal jobb a közbiztonság, de azért még így is vannak olyan részek a szigeten, ahová nem érdemes menni. Nekünk is bejelöltek néhány no-go zónát a térképen, amit természetesen be is tartottunk. Este egyébként sem szeretünk motorozni, olyankor inkább pihenünk, főzünk, iszogatunk vagy elmegyünk vacsorázni.

Elmondhatjuk, hogy St Maarten is egy nagyon jó sziget: érdemes eljönni, megnézni, és akár egy karibi island-hopping útba is tökéletesen beilleszthető.

Összességében kijelenthetjük: ez a majdnem három hét tele volt élménnyel, kajával, motorozással, grillezéssel, esőkkel, napsütéssel, finom rumok kóstolasaval. Kolumbia teljesen elrabolta a szívünket, Curaçao-t kipipáltuk, St Maarten pedig a fejünk fölött elsuhanó repülőkkel végleg feltette a pontot az utazás végére.

Hazatérünk barnábban, kicsit fáradtabban, de sokkal gazdagabban – élményekkel, sztorikkal és azzal a biztos tudattal, hogy már most hiányzik az egész. Egy dolog biztos: ezt az utat még sokszor fogjuk emlegetni… minimum minden grillezésnél.

Három éve a januári nagy utazásokon Dél- és Közép-Amerikát rójuk, de úgy érezzük következő januárban ideje irányt váltani – mert Ázsia már nagyon hangosan hívogat! 😊