Sörök, bringák és bajor naplementék (2026.)

Megosztotta

Tsampi

Dátum: 2026 május 7.

a hozzászólások lehetősége kikapcsolva

TB szülinapi roadtripje a Chiemsee partján

Van az a pont, amikor már nem is kell gondolkodni rajta, hova menjünk pár napra, ha TB szülinapja, akkor szinte biztos, hogy Németország lesz az uticél. Egészen egyszerűen azért, mert sörrajongó, a kulináris módon. Nem az a „megiszunk egy doboz lager sört a strandon” kategória, hanem az a fajta ember, aki egy random kisvárosban meglát egy helyi sörfőzdét, és azonnal úgy néz rá, mint más a Michelin-csillagos étteremre. Németországban ezt nagyon nehéz elrontani, hiszen konkrétan szinte minden második faluban van saját sörfőzde, saját recept, saját korsó, saját törzshely. Az a legszebb az egészben, hogy nem turistás műanyag élmény az egész, hanem teljesen természetesen része a mindennapoknak.

Az úticélunk ezúttal a Chiemsee környéke volt, egészen pontosan Chieming. Münchenhez viszonylag közel van, Magyarországról pedig egy teljesen vállalható, laza 7 órás autózás. Persze nálunk a „7 órás út” sosem csak 7 órás út. Megálltunk Ausztriában, feltölteni az osztrák sör és Mozart golyó készleteket, majd még egy bevásárlóközpontnál a tó előtt. De azért nem csak sörből és csokiból állt a túlélőcsomag, bajor kolbász, káposzta, grillezni való húsok, helyi alapanyagok… és valahogy sikerült egy helyi Chiemsee gint is becsempésznem a kosárba.

A kempingbe megérkezve pedig konkrétan azt éreztük, hogy ezt a helyet nekünk találták ki. A Chiemsee partján 3 sorban futnak a parcellák, mi pedig közvetlenül az első sorban kaptunk helyet. (Persze oda foglaltam, nem bíztam a véletlenre.) Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy körülbelül hat lépés választotta el a buszunkat a víztől. Reggel élveztem a kávét a tóparton, este gin-tonic-ot naplementében, TB pedig a jól megérdemelt sörét. És itt jöttünk rá egyébként arra is, hogy mi valójában melyik sört szeretjük a legjobban. A „hell” vagy „helles” Bajorország klasszikus világos söre. Könnyű, friss, elképesztően jól iható. Nem akar több lenni annál, ami: egy tökéletesen eltalált bajor sör. Azóta ha valaki megkérdezi, hogy pils? lager? IPA? búza? Mi csak annyit mondunk:helles.

A következő napok természetesen a bringázásról szóltak

Első nap még csak lazán tekertünk a tópart körül, felfedeztünk pár kocsmát, kiültünk ide-oda, néztük a vizet, ittunk egy-két helyi sört. Az a tipikus „nem történik semmi, de közben minden tökéletes” nap volt. A második nap viszont már komolyabb tervünk volt. Nyakunkba vettük a tavat, a cél Prien am Chiemsee volt, ahonnan a hajók indulnak a Herreninsel és a Fraueninsel felé. Mi Chieming környékéről indultunk, szóval oda-vissza már önmagában is szép bringázásnak ígérkezett, kb 50 km. Szerencsére a németek a bicikliutakat is pont olyan komolyan veszik, mint a sörfőzést. Végig szuper útvonalakon lehet tekerni: hol aszfalt, hol kemény murva, de minden végig tökéletesen járható. És mivel hétköznap volt, nem kellett kerülgetni a fél világot. Prienből hajóval mentünk tovább a két szigetre.

Először a Herreninselre szálltunk ki, ahol a híres Herrenchiemsee Palace található. A kikötőtől egy kellemes séta vezet a kastélyig, de már az odafelé vezető út is elképesztően hangulatos. Hatalmas fák, csend, rendezett parkok, és az az érzés, hogy Bajorország valahogy mindig tudja, hogyan kell nyugodtnak lenni. A kastély pedig teljesen abszurd módon grandiózus. XIV. Lajos Versailles-a ihlette, és ezt nem is próbálja titkolni. Brutális méretek, gyönyörű kertek, tökéletesen nyírt sövények. Az egész egyszerre elegáns és kicsit túlzás. De pont ettől működik.

Utána átkompoztunk a Fraueninsel szigetére. Na, ez teljesen más világ. Pár perc alatt körbe lehet sétálni, nincsenek autók, csak kis utcák, házak, virágok, egy kolostor, pár étterem és elképesztő nyugalom. Az ember konkrétan elkezdi irigyelni azokat, akik itt élnek. Persze itt is találtunk sörfőzdét. Az Inselbräu nevű helyen megkóstoltuk a helyi sört, ami valami szűretlen lager és helles közötti szerelemgyerek lehetett. Tűzött a nap, teljesen széttekertük magunkat addigra, úgyhogy körülbelül életmentőként működött az első korsó. És bár csak 25 fok volt, simán 32-nek éreztük.

Visszafelé viszont még volt egy meglepetés program TB-nek, Prienben ugyanis kinéztem egy helyi sörfőzdét, a Wieninger Bräu söreit pedig egyszerűen nem lehetett kihagyni. Nyilván szerettünk volna vinni haza is belőle. A pincérnő viszont közölte, hogy náluk palackosat nem tudunk venni, de menjünk csak el 200 méterre egy italboltba. Na. Ott történt meg az, amit mi csak úgy hívunk azóta: a bajor Kánaán, avagy a helyi Cini 🙂

Konkrétan egy gigantikus italbolt volt, ahol a környék összes sörét megtaláltuk. Polcok, hűtők, ládák, helyi főzdék, külföldi különlegességek… TB körülbelül úgy nézett ki bent, mint egy gyerek karácsonykor. Azonnal eldöntöttük, hogy hazafelé még biztosan visszajövünk ide feltölteni az otthoni készleteket. A nap végére egyébként letekertünk nagyjából 50 kilométert. Nem mondom, hogy könnyű volt. De amikor visszaértünk naplementében a tópartra, és előkerült a vacsora, akkor valahogy teljesen mindegy lett.

A németek ilyenkor tavasszal teljesen rá vannak kattanva a spárgára. Mindenhol van. Éttermekben, piacokon, boltokban. Mi pedig csináltunk egy saját verziót az egészből: spárga, nudli, hollandi mártás. Egyszerűen zseniális lett.

Ott ültünk a tóparton, a bringák már pihentek, előttünk a naplemente, a kezünkben egy utolsó helles helyett egy szuperül behűtött rajnai rizling, és pontosan ez az a pillanat, ami miatt újra meg újra útnak indulunk.

TB szülinapja, bajor módra

Április 30. TB szülinapja. Valahogy teljesen természetesen alakult úgy, hogy ezt is egy tóparti kempingben ünnepeltük, Bajorország közepén, bringákkal, sörökkel és laza tekeréssel. Reggel szerencsére bevállalta, hogy elteker a pékségbe friss bajor zsömléért, így maradt egy kis időm előkészíteni a meglepetést. A buli elé kifeszítettem egy boldog szülinapot feliratot, kikészítettem a reggelit, és előkerült az ajándék is: egy üveg Michter’s whiskey. Ezt még a dubaji Yaz barátunk mutatta TB-nek korábban, és bár nem valami elérhetetlen luxus whiskey, egyszerűen nagyon szereti. Néha nem a legdrágább dolgok találják telibe az embert, hanem azok, amikhez emlék kapcsolódik. Szóval mire visszaért a pékségből, már ott várta a szülinapi reggeli: friss bajor zsömle, laberkase, whiskey, és természetesen egy sör. Mert azért mégiscsak Bajorországban voltunk.

Erre a napra direkt nem terveztünk nagy tekerést. Nem az a „meg kell nézni még három látványosságot” típusú nap volt, hanem az a lassú, ráérős fajta, amikor igazából az egész nap maga a program. A reggeli valamikor délelőtt 11 körül csúszott át ebédbe, aztán dél körül áttekertünk a nagyjából 4 kilométerre lévő Chiemseer Brauerei főzdéhez. És itt jött az újabb bajor túlzás, amit azonnal megszerettünk. Nemcsak sört főztek helyben. Whiskey-t is. Nyilván rögtön rendeltünk két sört, ami megint ez a tipikus szűretlen, könnyű bajor lager vonal volt, aztán kértem TB-nek meglepetésként egy whiskey kóstolót is. Ötféle whiskey érkezett egy fatálcán, mellé pedig frissen sütött bajor perec és vaj. És őszintén? Nehéz lett volna ennél jobb szülinapi ebédet kitalálni.

Ott ültünk a főzde teraszán napsütésben, előttünk a kóstoló, mellettünk a bringák, körülöttünk bajor nyugalom. Az a fajta pillanat volt, amit nem lehet igazán megtervezni, csak megtörténik. A végén természetesen vittünk haza egy üveggel abból a whiskeyből, ami mindkettőnknek a legjobban ízlett. Visszatekertünk a kempingbe, ledobtuk a zsákmányt, tartottunk egy gyors technikai szünetet, felkaptunk még két sört, és indultunk tovább. Most észak felé, a tópart mentén. Nem akartunk rohanni, nem akartunk teljesítménytúrát csinálni ebből a napból. Inkább csak tekerni. Megállni. Nézni a vizet. Beszélgetni. Pár kilométerrel később találtunk egy helyet, ahol egy kisebb folyó éppen beleömlött a tóba. Emberek piknikeztek, gyerekek labdáztak, minden teljesen nyugodt volt. És közben ott magasodott mögötte a Bavarian Alpok látképe. 1500-2000 méteres hegyek, a tetejükön még hóval. Komolyan olyan volt az egész, mintha képeslapban ültünk volna.

Leültünk ott vagy fél órára a napba, ittunk egy sört, és csak néztük az egészet. Persze azért továbbindultunk, mert a nap még bőven tartogatott megállókat. Következő állomásunk egy tóparti hely volt, ahol a helyi Traunsteiner sört csapolták. Egy kétszintes kis hely volt, mi pedig természetesen felültünk az emeletre, ahonnan brutális kilátás nyílt a tóra. Tovább tekertünk egy 5-6 km-t, a következő kis városba, egy kikötővel a tóparton.

Aztán valamikor délután öt körül éreztük, hogy ideje lenne egy komolyabb kajának is. És ilyenkor tavasszal Bajorországban egyszerűen nincs menekvés a spárga elől. Spárgaleves. Spárgás főételek. Hollandi mártás minden mennyiségben. Szerintem ha akartuk volna, még desszertből is tudtunk volna spárgásat rendelni. Mi viszont végül megint arra jutottunk, amire Németországban szinte mindig: rántott hús kell. Mert hiába alap étel otthon is, valahogy ott mégis más. Vékonyabb, ropogósabb, citrommal, krumplival, hideg sörrel. Egy egész napos bringázás után konkrétan tökéletes. A rántott húshoz egyébként nem csak krumpli járt. Kaptunk mellé újkrumplit, hatalmas párolt fehér spárgákat és természetesen az elmaradhatatlan hollandi mártást is. Az egész olyan volt, mintha a németek eldöntötték volna, hogy tavasszal mindent vajjal és hollandi szósszal öntenek le, és mi nem haragudtunk ezért. Tökéletes szülinapi vacsora volt.

Utána pedig már nem maradt más hátra, mint visszatekerni a kempingbe. Az utolsó 11-12 kilométer már teljesen csendes volt. Fáradtan tekertünk, tele kajával, egész napos élményekkel, és közben már kezdett narancssárgára váltani az ég a tó fölött. És megint megkaptuk azt a naplementét. Azt a fajta estét, amikor nem történik semmi különös, mégis pontosan tudod, hogy sokáig emlékezni fogsz rá. A szomszédok is felköszöntötték TB-t, mert látták a feliratot. Kedves nyugdíjas német házaspár egy óriási lakóbusszal, és egy nagyon szép német juhász kutyával, Kaviccsal. A köszöntés után gondoltuk meghívjuk új barátainkat egy rumra, akik épp a tóparton a kis asztaluknál vacsiztak, majd amikor TB közelitett a rumos üveggel, Kavics hangos morgásban tört ki, hogy vigyázz öreg, ne közelitsd a papát. De aztán hatott a nein, nein, nein felkiáltás, így sikeresen koccintottunk ismét TB szülinapjára. Megtudtuk szomszédainktól, hogy kb. egy hónapig lesznek úton, cél a Garda – tó (nagy kedvencünk) és a velencei olasz rész, áááá, nem is irigykedtünk. 🙂 Most épp német lakóbuszos nyugdíjas szeretnék lenni.

Éljen május elseje!

A harmadik napot már direkt nagyon lazára terveztük. Semmi nagy túra. Először csak sétáltunk egy nagyot a kempingben, mert ezt minden ilyen úton imádjuk csinálni. Nézni, hogy mások milyen lakóautóval, camperrel, lakókocsival érkeznek. Ki milyen világítást rakott fel, milyen praktikus megoldást talált ki, hogyan rendezte be a „kis mobil otthonát”. Az ilyen sétákból mindig viszünk haza ötleteket. Közben egyre melegebb lett az idő, simán pólós idő volt már, sütött a nap, mindenki lazult a tóparton. Mi pedig elkezdtünk készülni a délutáni programra.

Május 1. Majális. Rettenetesen kíváncsiak voltunk, milyen lehet egy német majális Bajorországban. Találtunk is egy plakátot korábban, hogy egy közeli faluban lesz ünnepség, nagyjából 5-6 kilométerre tőlünk, úgyhogy délután áttekertünk. Nem volt nehéz megtalálni. Már messziről szólt a sramli zene, készítették a májusfát, minden tele volt emberekkel. És az első dolog, ami azonnal feltűnt: itt ezt nagyon komolyan veszik. Nyilván az első dolgunk az volt, hogy kérjünk egy sört. Ami meglepetésként nem fél literes volt. Hanem literes. És igazából opció sem volt kisebbre. Úgyhogy gyorsan alkalmazkodtunk a helyi kultúrához.

Az egész majális elképesztően hangulatos volt. A helyiek tradicionális bajor ruhákban érkeztek, fiatalok, idősek, gyerekek, mindenki. A lányokon dirndl, a fiúkon lederhosen, és nem ilyen turistás jelmez érzése volt az egésznek, hanem teljesen természetes. Látszott, hogy ez náluk tényleg hagyomány. A központban egy hatalmas sörsátor állt, ahol emberek ettek, ittak, nevettek, beszélgettek. Az egész inkább hasonlított egy mini Oktoberfestre, mint arra, amit mi otthon majálisnak hívunk. Kint tradicionális bajor zenekar játszott fúvósokkal, természetesen előttük is ott sorakoztak a literes korsók, nehogy kiszáradjanak zenélés közben. Bent pedig egy teljesen őrült sramli-rock zenekar nyomta a német slágereket és rock feldolgozásokat. Az egész egyszerre volt abszurd és zseniális. Természetesen vacsorázni is ott vacsoráztunk.

Én a klasszik sajtos nokedlit ettem, mert az nálunk Németországban kötelező program, TB pedig egy barna sörös mártásos húst kért krumpligombóccal és káposztával. És őszintén? Ahhoz képest, hogy „majálisos sörsátoros kaja”, brutálisan jó volt, nem gyorsbüfés szint.

Amikor már eleget ettünk-ittunk, visszaültünk a bringákra, és elindultunk a kemping felé, hogy még pont elérjük a naplementét. Sikerült. Én gin-tonicot ittam a vízparton, TB pedig még elszürcsölte az utolsó helleseket.

És valahogy ott, a tóparton ülve teljesen világossá vált, hogy miért szeretjük ennyire ezeket az utakat.

Nem a nagy látnivalók miatt.
Nem azért, hogy kipipáljunk valamit.

Hanem ezekért az apró jelenetekért.

A bringák a fűben.
A sörhabos korsók az asztalon.
A bajor Alpok a háttérben.
A naplemente a Chiemsee fölött.

Szombatra már tényleg csak egyetlen fontos küldetés maradt: visszamenni a „bajor Cinihez”, és feltölteni a nyári sörkészletet. Azt hiszem, ezt a feladatot is becsülettel teljesítettük, vagy inkább túl. 🙂

A Chiemsee pedig pontosan olyan hely maradt bennünk, mint amilyennek elsőre láttuk: mintha valaki egy képeslapot életre keltett volna.

Tó.
Bringaút.
Sörfőzdék.
Naplementék.
Havas hegycsúcsok a háttérben.

Pontosan ezért fogunk még nagyon sokszor visszamenni Németországba.